3
április
Germangie 200

El-sem hiszem hogy idáig jutottam. Ez a befejező rész. Köszönöm hogy olvastátok a blogomat! Nem tudom hogy fogok-e még bármikor is írni. A bloggal együtt sikeresen lezártam egy korszakot az életemben.

*Angie szemszöge *

A folyosón ülve szorongattam az apró mp3 lejátszót amit férjemtől kaptam. A nővérek monoton járkáltak a kövezett padlón míg mi a lányommal egymásra nézve próbáltunk válaszokat keresni arra hogy mivel érdemeltük ki azt, hogy most itt ülünk és várjuk a csodát. Mióta elkezdődött ez az egész minden este azt mondogatom hogy ez egy álom, becsukom a szemeimet, majd kinyitom és felébredek. Csodára vágyom, de még nem kaptam meg. Gondolataimba mélyedve meredtem a padlóra. Vissza mentem egészen a kezdetekig, a találkozásunk napjáig.. Egy baráti körünk volt úgy ismerkedtünk meg. Minden hétvégén össze jártunk és hétközben is ha volt rá időnk. Tisztán emlékszem arra az estére amikor kiszöktem a szobám ablakán hogy találkozzak vele. A házunktól nem messze lévő tó partjánál beszéltük meg a találkozót. Egy szál rózsa keretében jelent meg és az nap este szerelmet vallott. Életem legszebb estéje volt. Attól a naptól fogva voltunk elválaszthatatlanok egészen addig az estéig amíg apa össze pakolta a bőröndjeinket és a legközelebbi madridi járathoz mentünk a repülőtérre. Tisztán emlékszem ahogy az ablaknak dőlve zokogtam és szorítottam magamhoz a párnát amit a 6. együtt töltött hónap után kaptam tőle. Egy rövid üzenetben leírtam neki hogy mi történt és hogy majd hívom. Nem kaptam választ. Amint leszálltunk a járatról rögtön tárcsáztam German számát de nem vette fel. Próbáltam, újra és újra de hiába volt. Ő lemondott rólam, rólunk. Az elején nem tudtam elhinni hogy képes volt erre de aztán megértettem. Nem tudta lát-e még valaha. Az idő eltolódás nagy és a távolság is ugyanakkora volt, és nem érdemelte meg azt hogy rám várjon élete végéig. Utolsó levelemben papírra vetettem a gondolataimat

" Drága German!

Új életet kellett kezdenem egy új helyen ismeretlen emberek között. Muszáj tovább lépnünk mert különben a szomorúság felemészt minket. Legalább is engem.

Örökké szeretni foglak, Ang

A level megírása óta eltelt pár év. Az alatt a néhány év alatt apa itt hagyott engem és fentről figyel. Hogy vele mi van? Nem tudom. Boldogan éltem az életemet Spanyolország közepén addig a bizonyos napig, amíg anyám meg-nem jelent az ajtóban, tetőtől talpig feketében, sírva. A nővérem halott és még csak el sem tudtam tőle búcsúzni. Fájt. Rettenetes fájdalommal jár az hogy ha elveszítünk valakit. Egy része a lelkednek el vész a semmibe és olyan kérdéseket teszel fel magadnak mint például "Mi lett volna ha vele vagyok?" " Ha nem költözünk el talán ez meg se történik". Az ember a tragédiáért mindig keres egy felelős személyt és az általában önmagában találja meg. Aki számomra fontos volt mindenkit elveszettem. A szerelmemet, az édesapámat és az egyetlen nővéremet. Jogosan jön a kérdés hogy "és az anyád?" Neki mindig is a nővérem volt a kedvenc, az első szülött, a sztár. Én a szemébe csak egy egyszerű gyerek voltam tehetség nélkül. Azt hittem jobban nem sokkolhat le semmi. Tévedtem. Megtudtam hogy a nővérem férjhez ment és hogy van egy lánya, egy gyönyörű kislánya, akit a férje távol tart tőlünk mivel drága jó, egyetlen édesanyánkat hibáztatja a történekért. És meg is értem. Mindig olyan dolgokat erőltetett Mariára amit nem szeretett volna. A gyász magába temetett. Hónapokig voltam bezárkózva, alig ettem és ittam, a barátaimat is elhanyagoltam. Majd újra eltelt egy év és vissza költöztem Buenos Airesbe. Miután ének tanárként végeztem az ottani zene iskolába elhelyezkedhettem. A nővérem is ide járt. Itt tanult évekig és itt lett az aki volt. Egy nagyszerű énekesnő akit a világ minden táján ismertek és szerettek. A negyedik évemet éltem a visszaköltözés után amikor egy váratlan, sorsfordító és elképesztő hírt kaptam. A sógorom - akit nem ismerek - vissza költözik az unokahúgommal együtt. Találkozhatok vele...Istenem annyira boldog voltam. Aznap délután a régi házunkhoz mentem, vártam majd besétáltam az ajtón. Apánk régi dolgozó szobájába mentem. Az asztalon papírok hevertek és egy kép keret háttal nekem. A kezembe vettem és megfordítottam. Mintha a sors teljes erejéből a földhöz vágott volna. Életem szerelme mosolygott rám vissza a képről mellette egy tündéri lánnyal. Nem tudtam elképzelni hogy miért van a képen German és ki az a lány. Aztán összeállt bennem egy teória amit a világ minden kincséért se szerettem volna elhinni. Aztán a jól ismert mély, bársonyosan csengő hang megszólalt mögöttem. Az a hang amelyet oly rég hallottam. Meglepetten fordultam hátra és azt hiszem nem csak én lepődtem meg akkor és ott. Szaporán hulló könnyeim szinte elárasztották a kórház padlóját. Nem tudom mióta ülhettem ott de az hiszem elég régóta hogy tudjam valami gond van. Fel-alá kezdtem el járkálni a folyosón miközben gömbölyödő pocakomon simítottam végig a kezemet és a műtő ajtaját figyeltem. Bejött. Fél óra ajtó bámulás után egy orvos jött ki onnan és egyenesen felém indult. - Mrs. Castillo? - bólintottam majd közelebb léptem felé - A férje túl van a műtéten eltávolítottunk minden rákos szövetet, de adódtak a műtét során komplikációk. Jelenleg stabilizáltuk az állapotát és vissza vittük a kórtermébe. Annak érdekében tettük mesterséges kómába Mr. Castillot hogy ne merüljenek fel azok a szituációk amik a műtőben. Amint a szervezete javulást mutat fel fogjuk ébreszteni a férjét hölgyem. - Láthatom? - nem hiszem hogy minden információt feldolgoztam. Csak azt tudtam hogy több mint fél napig a műtőben volt és hogy látom kell. Muszáj. - Persze, de figyelmeztetem hogy gépekre van kötve. - bólintottam majd bement hozzá. Olyan békés és nyugodt volt még úgy is hogy gépeken volt. Leültem mellé megfogtam a kezét, majd megcsókoltam azt. Ameddig csak bírtam fent voltam és vártam rá de egy babával a pocakban nem egyszerű ébren maradni. Lehajtottam a fejemet, az mp3 lejátszóhoz kapott fülhallgatót a fülembe helyeztem, de még nem indítottam el csak letettem magam elé a készüléket és álomba merültem. A monitor fülsüketítő riasztására ébredtem. Amint kinyitottam a szememet a szívritmus jelzőre akadt a tekintetem amin a zöld vonal vadul megemelkedett, és lezuhant majd újra felgyorsult. Nővérek rohantak be egy készenléti kocsival, Arcihe-val és egy számomra ismeretlen orvossal. Amint egymást közt beszéltek nekem kínai volt, de amikor azt mondták hogy " töltés kétszázra" rájöttem, a férjem haldoklik. Kiütötték a mellkasát egyszer kétszázon, utána növelték ötvennel és végül háromszázzal estek neki újra férjem mellkasának. Reményt vesztett volt az arcuk. Aztán mindennel leálltak és kimondták azt az időpontot amit senki sem akar hallani. A halál idejét. - Ne! Kérlek ne hagyj itt! Ne tedd ezt velem. - zokogva löktem félre az orvosokat akik körül állták. Meglepődtek, valószínűleg nem vették észre hogy bent vagyok. Nem akartam elhinni. Életem szerelme holtan fekszik a karjaim között. Nem hallom a hangját, nem nézhetek a szemébe és nem csókolhatom meg. Nem tudok neki többet a napjaimról mesélni nem lesz mellettem amikor a lányunk megszületik. Nem fogja ismerni a csodálatos apukáját. Minden megváltozik majd. Nem tudom mennyi ideig zokogtam a kórteremben. Fájt. Elmondhatatlanul fájt és a lelkem egy része elveszett. A szív legnagyobb része megsemmisült. Meghalt. Miután az orvosok szerint megkaptam a kellő búcsú időt Dr. Hopper be vitt az irodájába és leült velem beszélgetni. - Nagyon sajnálom Angie. Fogadd őszinte részvétemet. - legszívesebben hozzá vágtam volna hogy a sajnálatoddal nem érek semmit, elcseszted. De e helyett illedelmesen elmormoltam egy köszönöm-öt. - A műtét közben German sok vért vesztett és ez növelte a lég embólia esélyét. Ez bármelyik műtétnél megeshet, ez benne volt a pakliban. - a többi dologra nem nagyon tudtam figyelni. Rengeteg mindent mondott de csak arra kaptam fel a fejemet amikor a halotti bizonyítványt az orrom alá dugta. Nem akartam elhinni és nem is tudtam. Felfogni meg aztán végképp. Aláírtam minden papírt majd egyedül, üres vonszoltam ki a testemet a kórház épületéből. A lelkem mintha a férjemmel együtt távozott volna. Haza kell mennem, abba a házba ami nem is az otthonom, és közölni a gyerekeimmel hogy az apjuk nincs többé. Ez volt életem legnehezebb dolga. Ennél nagyon fájdalmat nem éreztem még. Nem volt elég a saját fájdalmamat érezem, ugyanúgy éreztem Violetta, Valeria és Ruggero fájdalmát. Violettának lesz a legnehezebb ez. Neki már csak az apja volt és most már ő sincs. - Gyere ide kicsim. - magamhoz öleltem Vilut majd hagytam hogy zokogjon. Csatlakozott a két kicsi is. Mindenki az én vállamon sírt és muszáj volt tartanom magam. Nekem többé nincs semmilyen "váll" amin kisírhatom magam vagy elpanaszolhatom a gondjaimat. Ez a világ már megszűnt. Épp egy órája, megszűnt. De azt hiszem azt az érzés semmihez se lehet hasonlítani amit akkor este érzetem. Befeküdtem a közös ágyunkba. Abba az ágyba ahol eddig ketten feküdtünk egy emberként, most pedig csak a testem terül el a francia ágyon. A temetést otthon tartottunk meg. German a végrendeletét a közös fiókunkba helyezte el így pontosan tudtam mit kell tennem. Mariához közel, de ne mellé. Ez állt a papíron, így teljesítettem ezt a kérést. A szertartás után egyikünk se tudott tovább maradni B. A.-ben így azonnal vissza repültünk Vancouverbe. A repülő úton jutott eszembe az mp3-as. Elő halásztam a táskámból és beindítottam.

Szerelmem. Először is, tudom hogy nem szereted ha így hívlak mert ez Jades - nevetett, amire nekem is mosolyra húzódott a szám - De ez így van. Te vagy életem szerelme attól a naptól fogva amióta megismertelek. Rengeteg mindenen mentünk keresztül de mindig kitartottunk egymás és az érzéseink mellett. Bátran mondhatom hogy veled éltem meg az életem legszebb és legrosszabb pillanatait. Kettő, vagy is inkább három csoda szép gyermek apukájává tettél ami mindent felülmúl. Gondját viseled és szereted Violettát. Az eskünk "jóban" felét betartottuk és ami nem sok mindenkinél mondható el az az hogy mi a "rosszban" részt is végig csináltuk, csináljuk. Ha még nem beszéltük volna ezt meg a nagy kavarodásban, a kislányunknak találtam egy tökéletes nevet. Nekem nagyon tetszik, és ahogy ismerlek neked is fog. Katherine . De ha ez annyira nem is tetszik akkor legyen ez a második neve és válassz egy olyat ami neked tetszik. A legrosszabb hogy ha ezt hallgatod valószínű már nem vagyok. Szeretném ha tovább lépnél és boldog lennél. Nem azt kérem hogy felejts el, csak azt hogy ne emésszen fel a bánat és a szomorúság. Emlékszel amikor az éjszaka közepén papírokat dugdostam el előled? - mosolyogva aprót bólintottam - Már nem titok többé. Dalokat írtam neked, nekünk, rólunk. Hallgasd meg őket és ne felejtsd el hogy örökké szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban.

1. Love Story - " Fiatalok voltunk amikor először megláttalak....Kisurrantam a kertbe hogy lássalak...Belefáradtam a várakozásba....Ments meg olyan magányos vagyok....Gyere hozzám, szeretlek csak ezt tudom igazán"

2. Don't cry for me - " Méltányos részedésem volt jóból és rosszból...Így élek egész életemben nincs folytatás...Nincs szükség arra hogy kétszer átgondoljalm, ott leszek veled...Amikor eljött az idő hogy menje kérlek ne sírj miattam, kérlek ne sírj miattam"

3. Te quiero más - " Te. Hirtelen jöttél te. Csak a te hangodat hallom, te mindig ilyen vagy...Megcsókoltál engem és bevallom neked egy másodperc alatt vissza adtad a világot nekem...Amióta megláttalak nagy szenvedélyt érzek....Mint pillangók kik színes virágokat keresnek a szívemben"

4. When we were younger - "Mindenki szereti amit csinálsz , abból, ahogy beszélsz, abból, ahogy mozogsz. Itt mindenki téged figyel mert otthon érzed magad, olyan vagy, mint egy valóra vált álom...Úgy nézel ki, mint egy film, úgy hangzol, mint egy dal. Istenem, eszembe juttatta azt, amikor még fiatalok voltunk."

5. What's make you beautiful - " Veszélyes vagy...Nincs szükséged sminkre, nem kell kifestened magad. Úgy vagy jó ahogy vagy. Mindenki látja a szobában, mindenki, csak te nem.Drágám te hozod a fényt a világomba...De amikor lehajtott fejjel mosolyogsz, könnyű elmondani, hogy nem tudod, hogy nem tudod mennyire gyönyörű vagy.Ha te is azt látnád amit én, egyből megértenéd...."

6. Moments - " Veled akarok lenni, érezni akarom a szerelmed. Melletted akarok feküdni....Szívem nehezebben ver, az idő ellenem van. Tudod, hogy lennék akár az életed, a hangod....Zárd be az ajtót.Dobd el a kulcsot. Nem akarom, hogy emlékeztessenek, nem akarom, hogy lássanak. Nem akarok Nélküled lenni. Az időképességem felhős, akárcsak ma az ég"

7. All about us - "Fogd meg a kezem, megtanítalak táncolni...Körbe forgatlak, nem hagyom, hogy eless. A szoba csendes, ez a mi pillanatunk. Fogadd be, érezd és tartsd meg. Rád nézek, rám nézel. Jól csináljuk. Mert a szerelmesek táncolnak, mikor szeretnek, reflektorfény világít meg minket, ez rólunk szól...Hallod ezt a szeretetet? A mi dalunkat játsszák. Szerinted készen állunk? én tényleg úgy érzem...Szerinted készen állunk? Igen, szerelmem, én tényleg úgy érzem."

8. Mine - Azt mondom, „El tudod ezt hinni? Ahogy most a kanapén fekszünk?" Abban a pillanatban meglátom. Igen, igen, most már látom. Emlékszel, mikor a vízparton üldögéltünk?Átkaroltál, akkor először. Egy lázadót csináltál egy meggondolatlan férfi óvatos lányából.Te vagy a legjobb dolog, ami valaha az enyém volt...Emlékszel, láttuk a város fényeit visszaverődni a vízről? Láttad, ahogy elkezdek hinni, akkor először. És emlékszem arra a veszekedésre. Hajnali 2:30-ig. Sírva rohantál ki és én követtelek az utcára is. Felkészítettem magam a búcsúzásra, mert én eddig csak azt ismertem. Aztán te teljesen megleptél. Azt mondtad, "Sosem hagylak magadra."

9.  Perfect - Az első dal rólad szól. Mert te tökéletes vagy. " Megtaláltam a szerelmemet.....Mert én gyerek voltam amikor beléd szerettem..... Megtaláltam a nőt aki erősebb mint bárki.... Ő megosztja velem az álmait....Kicsim, táncolok a sötétben veled a karjaim között..... És tökéletesen nézett ki ma este, nem érdemlem ezt meg....Te tökéletes vagy."

10. We found love - Sárga gyémántok ragyognak a fényben, egymás mellett állunk végre. Árnyékaink ahogy keresztezik egymást, új élet kel végre már. Így érzem most, nem tagadhatom, de mindezt el kell engednem. Szerelmet találtunk egy reménytelen helyen...Beragyog a fény a nyitott ablakon keresztül. Az élet szerelem és megosztom veled. Fordulj el, mert még jobban kellesz, szívem minden dobbanását érezd. Így érzem most, nem tagadhatom, de mindezt el kell engednem.Szerelmet találtunk egy reménytelen helyen."

Zokogtam. Már egy hete nincs velünk. A gyerekek előtt tudom hogy nem sírhatok, szerencsém volt hogy alszanak.- Nekem is hiányzik. - ült mellém Violetta. - Én úgy sajnálom. - töröltem le a könnyeimet. - Nem a te hibád, ezt te is nagyon jól tudod. Majd idővel minden rendbe jön. - törölte le a könnyeim azán én tettem ugyanezt vele. - Akármerre fordítottam a fejemet csak ő jutott eszembe. Éreztem az illatát és hallottam a hangját. Ha becsuktam a szememet láttam az őt. Folyamatosan vissza köszöntek az együtt töltött évek emlékei. - egyet értett. Ő is átélte mindezt. - Meséld el. Mindet ami eszedbe jut. Kérlek. - láttam rajt ahogy szüksége van az emlékekre. Mégha nem is ő emlékei, több kell neki az édesapjától mint valaha. - Amikor először eljöttem tőletek."-German nézd. Én szeretlek és tudod mit szeretnék? Ha megölelnél, ha megcsókolnál, ha a mellkasodon aludhatnék, azt szeretném ha szeretnél. De azt hiszem amit érzek irántad az nem ugyan az amit te érzel irántam - megfogtam a bőröndöket,eljöttem a lakásból és indultam is a repülőtérre." Ez volt most az első ami eszembe jutott. Aztán - kutakodtam a rengetek emlék között - az első szülinapom amit veletek töltöttem."Amint bementem a házba majdnem fejre estem a korom sötét miatt. - Van itthon valaki? Miért van ilyen sötét? - kutattam a falon a kapcsoló után. Amikor végre felkapcsoltam a villanyt, a családom jött elő a konyhából egy tortával és az Algo se enciende-t énekelték...- Boldog születésnapot! Szeretlek! - ölelt át German is majd nyomott egy csókot a számra...- Mondtam már ma hogy szeretlek? - emeltem fel a fejem a mellkasáról és rámosolyogtam. - Nem emlékszem hogy mondtad volna. - nézett rám komolya tekintettel majd finoman megcsókolt. Egyre szenvedélyesebben csókolóztunk majd felkapott a karjába és felvitt a szobába. Le tett az ágyra majd az éjszakát egymás társaságában remekül élveztük tovább." - elmerengtem miközben vissza emlékeztem. - Még, kérlek mesélj még. - megfogta a kezemet majd a vállamra hajtotta a fejét. - Sose fogom elfelejteni amikor a reggeli rosszullétek miatt elmentünk az orvoshoz. " - Jó reggelt! A kisasszony túlkimerültségen esett át és ezt a baba nem viselte jól így eszméletét vesztette. - mondta az orvos. - Milyen baba?!- tágra nyílt szemekkel érdeklődött a párom - Önök nem is tudtak róla? A hölgy gyermeket vár." Aztán amikor nevett választottunk neki. Emlékszel? - válaszként aprót bólintott - "- Ha lány akkor Patricia ha fiú akkor meg Ruggerro. - ötletelt Violetta. - Ha lány akkor Angeles ha fiú nekem is tetszik a Ruggerro . - értett egyet German. - Ha lány akkor Valeria ha fiú akkor pedig German. - mindig is szerettem volna ha a fiam az apja nevét kapja. - Nekem tetszik a Ruggero is és a Valeria is.- mondta German. - Nekem is.- egy emberként szólaltunk meg unokahúgommal. - Akkor Ruggerro és Valeria.- mosolyogva néztem végig a családomon. " - Honnan jött neked a Patricia? - érdeklődött unokahúgom. - Nem tudom, tetszett. - vontam meg a vállam - A kedvenceim közé tartoik az is amikor először mozdult meg Vale. "Úr isten!- hiretelen a hasamhoz kaptam. - Mi a baj?- German ijedten nézett rám. - Meg mozdult. A baba mozog. - mosolyogatam rá. - Tényleg? - csillogó szemekkel nézett rám majd oda tettem a kezét ahol Valeria mozgott. - Ez olyan csodás érzés. - mosolygott rám German. - Ez volt az a furcsa érzés. - nevettem fel majd azt követően ásítottam is egyet - Jó éjt! - nyomtam egy csókot párom ajkára majd átfordultam a másik oldalamra. Próbáltam elhelyezkedni de eléggé megnehezítette German. - Nem akarod elengedni a hasamat? - fordultam felé. -Nem. Én így akarok aludni. - csókolt meg majd a fejét a fejem búbjára helyezte és így aludtunk el." - Apa velem is ezt csinálta. - nevetett Violetta. - Az a pillanat amikor apukád meglátta Valeriát. Elfelejthetetlen. " Amikor ki toltak a szülőszobáról nem akartam mást csak a lányomat a karjaimban tartani. Tíz hosszú perc után végre találkozhattam vele. Az apró kis kezei és a még kisebb lábai. A gyönyörű arcocskája és kis orra, elvarázsolt. Csak úgy ahogy az apját is. Az ágyban feküdtem és ringattam Valeriát amikor bejött a kórterembe. Nem mert közel jönni az ágyhoz és szinte alig mert megfogni a lányát. Könnyek voltak a szemében, annyira meghatódott. - Nem mondasz semmit? - kislányomról German-ra emeltem a tekintetem mivel tíz perce csak állt felettünk. - Nem tudok megszólalni. Nem találom a szavakat. - mélyen a szemembe nézett - Csodálatos vagy. - továbbra is mosolygott majd megcsókolt." - letöröltem egy újabb könnycseppem és kerestem a következő emléket. - Angie, - hümmögéssel reagáltam majd folytatta - mi volt a kedvenc érzésed. Már mint arra gondolok hogy amikor megérintett vagy amikor elvitt valahová és az a különös érzés fogott el. Érted? - felemelte a vállamról a fejét majd úgy ült hogy szemben legyünk egymással. - Értem. Azt hiszem azt imádtam legjobban amikor ő ébresztett fel. Mindig megsimította az arcomat és utána adott egy puszit. Igen. Ez volt a kedvencem. Azt is szerettem és nagyon édesnek találtam amikor beteg voltam és folyton az ölében vitt mindenhova hogy nekem a kisujjamat se kelljen mozgatom. Még a reggelit is ágyba kaptam. Egyfajta varázst éreztem amikor együtt énekeltünk. - mosolyogtam. Jó érzés volt újra átélni ezeket a pillanatokat, még ha csak képzeletben is. - Folytatod ? - bólintottam és mondtam a következő dolgot ami az eszembe jutott. Az első esküvőnk. " Kisétáltam a kertbe és végig mentem a székek között. Ő ott várt rám a leterített vörös bársony végén. Mosolyogva figyelte ahogy végig vonulok. Próbáltam nem nagyokat lépni, de nem tudtam kicsi léptekkel haladni. Az öltönye piszkosul jól állt neki. Amikor már csak egy kar nyújtásnyira voltam tőle megfogta a kezem és az oltár elé vezetett." - Nekem a második sokkal jobban tetszett mint az első. - egyet kellett értenem Violettával. - Nekem is. Az első is varázslatos volt de a második, az tökéletes volt. Az első házassági évfordulónk. - lányomra mosolyogtam." Amikor kimentünk a kertbe hátul  minden gyertyával volt kivilágítva. Már kezdtem elveszni a félhomályban amikor German kiáltott egyet. - MOST! - rengeteg tűzijáték repült az égbe és a végén a legutolsó, egyben legnagyobb  szív alakú volt benne egy Angie&German juntos para siempre ( örökké együtt)felirattal.  Megkönnyeztem az eseményt, majd a sokszor kimondott szót ismét elmondtuk egymásnak és hosszan megcsókoltam férjemet. - Emlékszel rá? - néztem Vilura. - Igen, apa megkérte hogy filmezzem le az egészet. - egymásra mosolyogtam majd folytattam. - Amikor apád megtudta hogy megint terhes vagyok. Aznap mi voltunk a világ legboldogabb emberei " A kanapén feküdtem German pedig mellettem ült és fogta a kezemet. Láttam rajta hogy rettenetesen aggódik. Vártuk az orvost, hiszen megint elájultam. A doktor megvizsgált és közölte hogy nincs semmi bajom. - Akkor  mégis mitől van mindez? - nem értettük mi történik. - Szeretnék egy ultrahangot csinálni, ha beleegyeznek. - Germanra néztem és bólintottam - A kocsiba van a hordozható felszerelés, máris behozom. Tíz perc múlva össze állította a dolgait majd a hideg zseléből nyomott a hasamra egy adagot. Látják ott az az apró kis foltot. - mindketten igennel válaszoltunk - Hadd mutassam be a legkisebb Castillot önöknek. - a doktornő ránk mosolygott majd letörölte a zselét és pakolni kezdett. Várt amíg észhez térünk. - Lesz még egy gyerekünk. - Germanra néztem és éreztem hogy az arca tükrözi az enyémet." - Rettenetesen fura lesz hogy csak egy torta lesz a szülinapján az asztalon. - letöröltem a könnycseppeket lányom arcáról. - Igen, az lesz. Nem tudom miről beszéltünk a beszélgetésre emlékszem csak " Aminek meg kell történni meg kell történnie. Ez van. Lehet hogy padlóra küld majd a fájdalom de remélem te majd fogod a kezem és felhúzol onnan.- mélyen néztem sötét szemeit. - Nem fogom a kezed. Én elkaplak. - megsimította az arcomat majd megcsókolt. - Apa mindig is romantikus alkat volt. - jegyezte meg. - Igen. Igen, az volt. Bár a válásnál nem ezt gondoltam róla."Jó ez így nem mehet tovább! - döntést kellett hoznom - Amit az óvodánál mondtál te komolyan gondoltad? - még most se beszélgettünk. - Váljunk el? - néztünk mélyen egymás szemébe. - Jó! - mondtuk egyszerre mire én leszedtem magamról az eljegyzési, és az esküvőn kapott gyűrűt, az asztalra dobtam és felmentem a szobába" - Borzalmas volt az az időszak. Soha nem élném át újra - magára húzta a takaró egyik felét a másikkal pedig betakart. - Én sem. Fél évig külön voltunk. Elköltöztem otthonról a gyerekekkel. Valeriának köszönhetem azt az estét. Meg ittam a maradék kakaóját. - nevettem fel."- Kakaós a szád. - mosolygott rám. Én törölgettem mindenhol csak épp ott nem ahol kellett volna. German közelebb jött magához húzott és annyi idő után megcsókolt. Próbáltunk elszakadni egymástól de, nem ment. Lassan fél éve hogy nem értünk a másikhoz és ez az érzés...most egyszerűen felülmúlhatatlan volt. Sokáig csókolózhattunk mivel csak akkor engedtük el egymást amikor levegő után kapkodtunk. - German én... bocs... - nyögdécseltem a szavakat amiket egyáltalán nem akartam kimondani. - Szeretlek! Mindennél jobban! - nézett mélyen a szemembe. Így álltunk egy darabig és szemezgettünk egymással...Egyikünknek sem kellett több, egymásnak estünk. Vadul csókolóztunk majd German levette a pólómat és én is az övét. Aztán jött a többi és szinte egész éjszaka élveztük egymás társaságát. "- Ez után kicsivel békültünk csak ki. "- Lehet pár egyszerű kérdésem? - nézett rám mire én bólintottam. - Érzel valamit irántam? - kezdte el sorolni a kérdéseit. - Igen. - mondtam szinte már remegve. - Szeretsz? - lépett közelebb hozzám. Kicsit habozva de válaszoltam. - Igen... - lesütöttem a szemeimet. - Lehet még valami köztünk? - és éreztem hogy ez lesz az utolsó kérdése amire én nem tudtam felelni. Ő megfordult és elindult kifelé. - Igen! - mondtam és kicsordult az első könnycseppem. Amint kimondtam hogy "igen" ő azonnal megfordult, elindult felém én pedig felé és egymás karjaiba zárkóztunk. Én csak sírtam és szorítottam magamhoz. - És ez után jött a bonyodalom. - mielőtt megszólalhattam volna a mellettem ülő megszólalt. - Megcsalt. "- Megcsaltál.Nem voltunk együtt de mindketten tudtuk hogy mit érzünk a másik iránt, vagy nem? - néztem rá. - De. - nézett rám szomorú tekintettel. - Akkor nekünk nincs miről beszélnünk. - majd elhagytam a beszélgetés helyszínét. - De nem bírtuk sokáig egymás nélkül - rögtön mondta a következőt, az egyik kedvencemet. " German újra megkérte a kezemet csak most annyi különbséggel hogy több százezer ember előtt. Én csak néztem rá és nem tudtam meg szólalni. - Angie? - nézett rám félve. -Igen, szeretném letölteni veled az életem hátralevő részét! - mondtam majd az ujjamra húzta a gyűrűt megöleltük majd megcsókoltuk egymást. - Szeretlek! - mondtuk egyszerre. - Az esküvő előtt csinált egy vacsorát. Csak mi ketten." Na gyere. Egyébként is Vilu fent eszik Leonnal, - érdekes pillantás kaptam, de ennek ellenére folytattam -  a kicsiket már lerendeztem és alszanak. - emelt a karjaiba. - Aha, szóval romantikus vacsora kettesben. - mosolyogtam rá miközben a nyaka köré fontam a kezemet. - Úgy is mondhatjuk. - majd takaróstól akart levinni. - Állj! - állítottam meg mielőtt levisz. - Mi a baj? - nézett rám. - Kócos a hajam, pizsamában vagyok, és smink sincs rajtam. Így nem vagyok jó a randinkra. - nyafogtam. - Nekem így vagy gyönyörű. Nem kell 5kg smink és tökéletes haj. Sőt még ruha se kell. - vigyorgott rám. - Héé.. - ütöttem bele a vállába. - Na, hölgyem mehetünk? - nézett rám. - Igen uram. - mosolyogtam rá majd lementünk." - A következő napon pedig újra felvettem azt az öltönyét ami olyan rohadt jól állt rajta. "Korán reggel az ébresztőre keltünk fel. Egymás felé fordultunk és csak mosolyogni tudtunk. - Ma újra hozzám jössz... - mosolygott German miközben magához húzott. - Soha többé nem válunk el egymástól. - mosolyogtam majd megcsókoltuk egymást. Aztán még egyszer és még egyszer és jó sokszor." - Olyan jó hogy ennyi csodálatos emléked van róla. - mosolygott rám. - Nehogy azt hidd. Emlékszel amikor a vipera felbukkant? - horkantott egyet. - Bár ne emlékeznék arra nőre. - nevetnem kellett, utánozhatatlan grimaszokat tud vágni ez a lány. - Te elmentél valahova a gyerekek pedig azt hiszem Lananál voltak amikor megjelent és beszélgetni kezdtünk. " - Jézus, Angie ez meg honnan jött? Miért mennék vissza ahhoz a nőhöz? Valaki mondott neked valami vagy mi? - meg fogta a kezem majd közénk emelte - Csak téged szeretlek. - mosolygott rám. Nem hagyott szóhoz jutni mivel az ajkaimra tapasztotta ajkait. - Te vagy az egyetlen akit szeretek. Te. - ölelt magához. - Csak ne engedj el. - mélyen szívtam be az illatát ő pedig egy puszit nyomott a homlokomra." - Ez után minden annyira tökéletes volt. Nem sokkal később megtudtuk hogy  nem Ru a legkisebb családtag. "- Mit rejtegetsz? - jött utánam a férjem. - Semmit. - rögtön be tettem a szekrénybe a dobozt. - Ne hazudj, na mi az? - próbált benyúlni a szekrénybe de nem engedtem. - Na jó. - szó nélkül figyelt - Nem most akartam odaadni hanem este, de hát akkor essünk túl rajta. - majd kifújtam a levegőt, majd megálltam vele szemben és átadtam neki a becsomagolt cuccot. Amikor kinyitotta az arc kifejezéséből nem esett le neki a dolog. - Azt hiszem ez mindkét gyerekre kicsi. - hangosan gondolkodott. - Tudom. - itt már nem bírtam tovább, vigyorogtam mit egy őrült. - Angie, te, te - nyelt egyet - nekünk - nem bírta kinyögni a mondatot. - Babát várok. - mosolyogtam rá én pedig már csak akkor kaptam észbe amikor éreztem hogy az ajkai az enyéimhez préselődnek. - De a szülés koránt sem volt egyszerű, hisz tudod. - bólintott. - " Még mindig kába voltam az altatás miatt amikor férjem belépett a szobámba "- A műtét közben komplikációk léptek fel. - nem bírtam a szemebe nézni. - Ne, ne, ne... - teljesen össze omlottam. Tudtam mit akar mondani. - Választanom kellett, vagy te vagy a baba. - szinte már együtt zokogott velem. Akkor és ott mind ez nem érdekelt, őt hibáztattam mindenért. - Még lehet gyerekünk de belőled csak egy van. - próbáltam megnyugodni. - Miért nem őt választottad? Benne éltem volna tovább. - továbbra is patakokban folytak le arcán a könnyei úgy ahogy nekem is. - Valeriára és Ruggera gondoltam! - próbált higgadt maradni. - Megmenthetted volna! - kiabáltam. - Nem tudok nélküled élni! - kiáltotta vissza. - Menj innen! - zokogtam. - Angie.. - nem hagytam szóhoz jutni. - Kifelé!! - zokogva kiáltottam rá ő pedig elhagyta a szobát " Nászúton voltál amikor apukád helikopterrel ment tárgyalni. Még mindig nem szóltam hozzá a baba miatt. De az nap este azt hittem vége mindennek "- Mr. Castillo haza felé tartott egy üzleti tárgyalásról amikor a gépe eltűnt a levegőből és S.O.S. jelet küldött a központnak. Egyenlőre csak a lezuhant helikoptert találtuk meg őt és másod pilótáját még keressük. - a szőke riporternő eltűnt a képernyőről és csak a férjem képe maradt ott. Tartottam magam, nem sírtam, nem láthatják hogy aggódom és hogy legszívesebben sírnék. - Hát ti meg miért ültök itt ilyen némán? - majd megpillantottam ahogy férjem az ajtón besétál. Akkor kő esett le a szívemről amit szavakba se tudok önteni. Mindenki felállt és megölelte, mindannyian féltünk. - Apa!! - kislányom mint egy áram ütés, olyan hirtelen ugrott az apja ölébe. - Úgy féltem - szorosan hozzá bújt az apukájához majd én felálltam, kimentem a konyhába, neki támaszkodtam a pultnál és mély levegőket vettem, próbáltam nem sírni. Rá félpercre férjem jött utánam. - Angie? - félve mondta ki a nevemet. Én szó nélkül fogtam magam és zokogva az ölébe borultam. - Úgy féltem, én azt hittem hogy.. - kisírt szemekkel néztem az övéibe. - De nem. Itt vagyok és nem megyek sehova. - rám mosolygott majd magához ölelt. - Szeretlek. - engedtem el majd finoman megcsókoltam - Megértem hogy miért engem választottál. Annyira hülye voltam. Olyan bunkó voltam veled folyton ellöktelek magamtól amikor tudtam hogy szükségem van rád. Annyira sajnálom. - zokogtam egyfolytában. - Shhh, semmi baj. - homlokát az enyémnek döntötte - Egyet kérek csak. - suttogta. - Mit? - mélyen a szemébe néztem. - Ne engedj el. - erre elmosolyodtam majd közelebb húztam magához és megcsókoltam." - Erről nem is tudtam. Jézusom. Szerintem ha szólsz én azonnal felülök egy gépre és mentem volna. - tágra nyílt szemekkel nézett a lányom. - Éppen ezért vártam. - mosolyogtam rá. - Nem akartam újra próbálkozni. Nem akartam még egy babát. Féltem hogy őt is elveszteném. Egy darabig féltem. Aztán elmentünk vacsorázni. "German - köszörültem meg a torkom - gondolkoztam. - gyomrom kislabda méretűre szűkült össze. - Min? - férjem kíváncsi tekintete még jobban dobott az izgalmamon. - Vágjunk bele. Szeretnék még egy gyereket. - elég lassan közöltem a mondandómat. - Komolyan? - bizonytalankodott. - Komolyan. - mosolyogtam majd férjem a derekamnál fogva magához húzott és hosszan megcsókolt. - Köszönöm. - ajkai újra az enyémen voltak. - És ez után minden megváltozott. Egy darabig próbálkoztunk aztán ő elment két hétig. Azt mondta dolgoznia kell. "- Jó reggelt - motyogta majd szemét megdörzsölve felült az ágyon. - Jó reggelt gyönyörű. - rá mosolyogtam miközben kivettem a tincseket az arcából, így láttam ahogy elvörösödik. - Mennem kell. - hüvelyk ujjamat le-fel mozgattam a járom csontján. - Szeretlek. - az arcán lévő kezemre helyezte kezét majd egy szenvedélyes csókkal búcsúztunk el egymástól." - Itt Germannal két hete nem beszéltem. Kis milliószor hívtam és legalább száz üzenetet hagytam és semmi. Nem reagált semmire.  Végül Lanánál kötöttem ki. " - Könyörgöm mondd hogy nem hagyott el megint. - kétségbe esetten soroltam legnagyobb félelmeimet. - Nem tudom Angie, nem tudom. Csak azt hogy szeret. Mindennél jobban. - egy csomag zsebkendővel barátkoztam hirtelen össze majd legalább ötször fújtam ki az orrom. - Nem élem túl ha megint itt hagyott... - suttogtam majd újra egy zsepiért nyúltam amikor a szemem sarkából megpillantottam a férjemet. - Te is tudod hogy soha nem hagynálak el. - mosolygott, én pedig a lehető legnagyobb lendülettel szaladtam karjaiba és szorosan magamhoz öleltem. " . Majd közölte hogy daganatos. Összetörtem. " - Szeretlek, mindennél jobban szeretlek. Eddig azért nem akartam elmondani mert nem akartam hogy aggódj. Most tetted magad túl egy nehéz időszakon és azt akartam hogy boldog légy még legalább egy kis ideig, de amikor haza jöttem és azt mondtad azt hogy azt hitted megint elmegyek tudtam hogy nem titkolhatom sokáig. - könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, hiába még nem tudtam hogy miről van szó - Amikor voltunk az éves szűrésen a klinikán, kiderült hogy a májamon van egy tumor. - amint ezeket a szavakat férjem kimondta benne egy világ tört össze. Ő magához húzott, beleültem az ölébe, és sírtam majd folytatta - Amint ezt megtudtam vissza mentem és kioperálták a nagy részét. Azóta kemoterápiára járok, ezért nincs erőm és ezért ingadozik a hangulatom, és ezért nem engedem hogy a hajamhoz nyúlj. - szinte alig hallottam amit mondott mivel minden erőmmel azon voltam hogy ne engedjem le a férjemet. - Most mi lesz? - a legrosszabb gondolatok jártak a fejemben, amiket nem tudtam el hesegetni. - Vissza kell mennem még két hétre aztán meglátjuk mennyit hatott a kezelés. - higgadtan beszéltem amitől kezdtem kicsit megnyugodni. - Nem akarom hogy aggódj, minden rendben lesz. - rám mosolygott majd letörölte a könnyeimet. - Ne merészelj meghalni! Megértetted? - kezeim közé fogtam az arcát és mélyen a szemébe néztem. - Igyekszem. - mosolygott majd hosszan megcsókoltuk egymást." Rettenetesen megromlott a kapcsolatunk. Eltávolodtunk egymástól. Rengeteg ideig volt kórházban. Akkor törünk össze igazán mind a ketten amikor leültetett az ágya szélére és megfogta a kezeimet." - Angie, szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. Te teszed különlegessé az életem. A szemeid, a gyönyörű arcod, a mosolyod, a nevetésed, a szereteted, a törődésed, a szerelmed irántam. A legszebb napjaim legtöbbjét neked köszönhetem, legfőbbként azt hogy van két csodálatos gyerekünk. - könnyekkel teli szememből bugyogtak kifelé a könnycseppek - Mindig mellettem álltál, akkor is amikor más nem tette volna, hiszem megpróbáltalak rávenni hogy hagyj itt és kezd új életet, de szerencsére nem sikerült, mert akkor most nem mondhatnám el hogy mennyire hálás vagyok neked és mennyire szeretlek. Szebbé tetted az én és Violetta életét is. Istenem... - mély levegőt vett és legbelül tudtam mi következik de nem akartam elhinni - Annyi mindent terveztem még, reméltem hogy haza megyünk, hogy lesz még egy kislányunk aki rád hasonlít, hogy - már nem bírta ő sem vissza tartani a könnyeit - együtt öregedünk meg és játszunk az unokáinkkal - Nem, nem, nem, nem. - a szakadék szélén álltam, és most bele esetem - Ne mondd ezt könyörgöm, ne mondd ezt.. - hangom fokozatosan halkult, nem bírtam tovább beszélni. Nem akartam elhinni ezt az egészet. Hogy a férjem haldoklik, hogy többé már nem jön haza és hogy nélküle kell felnevelnem a gyerekeinket. Tudtam hogy nem vagyok képes nélküle mindent végig csinálni. - Nem hagyhatsz itt... szükségem van rád. - suttogtam a mellkasába miközben zokogásom kicsit sem csillapodott. - Annyira sajnálom. - hallottam a hangján hogy már nem sír, próbál erős maradni. - Mindig is csodáltalak azért amilyen erős vagy. Én szerintem már rég felkötöttem volna magam vagy depresszióba estem volna. Hogy csinálod? Honnan van ennyi erőd? - sorba tette fel a kérdéseket, amire én csak mosolyogni tudtam. - Hogy csinálom? Rátok nézek. Rád és a testvéreidre. Ti adtok nekem nap mint nap életkedvet, te adtok értelmet az életemnek. Értetek élek. Belőletek merítem minden energiámat. Nem eshettem depresszióba hiszen három gyerekem van. Őket nem hagyhatom el attól még hogy engem elhagytak. -végig simítottam az arcán a kezemet. - Bejelentettem apádnak hogy megint terhes vagyok. " - Lesz még egy babánk. - rámosolyogtam de ő rideg tekintettel nézett rám majd elfordult. Nem mondott semmit, némán ült az ágy szélén. - Kérlek, mondj valamit. - könnyeimmel küszködve néztem fel rá, és láttam a mérhetetlen düht és fájdalmat a szemében. - Vetesd el. - hidegen válaszolt majd az ágy másik végébe húzódott. - Mi? Miért? - nem értettem mi baja van - Te akartad, itthon vagyunk, együtt vagyunk és a kívánságaid közül tessék mindent teljesítek mint valami dzsin aki a lámpából jött elő de neked semmi nem jó! Mióta tudom hogy baj van próbálok a kedvedben járni, lesni minden gondolatod, óhajod, segíteni mindenben amit tudok, elmondtad mit szerettél volna ebből egyet nem tudok megadni azt hogy örökké. Azt akartad hogy legyen még egy gyerekünk és végre én is akartam, akarom, erre te azt mondod öljem meg? Tudod mit, én itt befejeztem! - sírva vonultam ki a szobából. " Aztán lementem beszélni veled és German közbe vágott."- Ehhez Violettának semmi köze. Ez a kettőnk dolga nem kell mindenkinek elmondani mennyire undok és egoista férjed van. - két kezével az asztalát támasztotta miközben én az ajtónak dőltem. - Nem én mondtam - flegmán válaszoltam majd férjem hirtelen felém fordult. Látszott rajta a meglepettség de én még mindig kifejezéstelen tekintettel néztem rá. - Ezt hogy érted? - már nem kiabált. Sokkal inkább meglepett volt mint hogy ideges. - Mindent, mindent amit kértél megcsináltam. Itthon vagyunk de nem látszik hogy örülnél. Terhes vagyok de te olyan szinten a tudtomra adtad hogy nem kell a baba mint amikor egy kutyát az esőre dobnak. - a szemeivel szinte szikrákat szórt - Ne nézz így rám mert ilyen érzés volt. -ő elfordult én pedig minden erőmmel azon voltam hogy ne sírjam le magamat de a hormonok és az érzéseim összekeveredésével ezt szinte lehetetlen volt megakadályozni. - Bocsánat hogy ahogy ezt mind megteszed csak eszembe juttatod hogy közel a vég és épp a bakancslistámon pipálod a pontokat. - felém fordult de amint meglátta hogy sírok eltűnt a düh az arcáról. - Tudom! - szinte ordítottam - Tudom és nem kell minden pillanatban emlékeztetned rá mert veled együtt haldoklom én is! Nem tűnt még fel hogy ugyanúgy fáj nekem is mint neked?! - fájt. Mindenhol fájt és mindenhonnan elszívta az erőmet. Ez előbb kikiabált szavakra egyikünk sem tudott reagálni. Elbuktam. Azt hittem elég erős leszek de ehhez a lelki és testi erőm mind kevésnek bizonyult. Már állni se bírtam így szép lassan összerogytam és a padlón ülve zokogtam. Férjem óvatosan mellém kuporgott és a hátamon leírt körökkel egyszerre húzott magához. Szorosan átöleltem a derekát a fejemet pedig a mellkasához nyomtam. Egyre jobban áztattam el a pólóját de egyikünket sem érdekelte. - Akarom a babát. - ezt a mondatot vártam mióta tudom hogy a szívem alatt újra egy apró manócska növekedik - De úgy akarom hogy lássam felnőni, halljam ez első szavát és lássam az első lépését. Mire megszületik ez a baba addigra lehet hogy én már nem leszek. Nem vele van a gond hanem az idővel. - a karjaiba emelt majd az ölébe fektetett. - Sajnálom. - egy szó. Mindössze ennyi jött ki a torkomon mivel a többi mondanivalót a szememből egyre gyorsabb szabaduló könnyek foglyul ejtették. - Ne sajnáld. Addig fogom szeretni ameddig csak tudom. - puszit nyomott a fejem búbjára de én még mindig csak sírtam." Ez után azt hiszem már tisztán emlékszel te is mindenre. - szomorúan néztem ki az ablakon miközben letöröltem a könnyeimet. Nem hittem hogy még maradt egyáltalán bármennyi is. - Köszönöm. - nem értettem mit köszön - Köszönöm, hogy elmondtad mindezeket az emlékeket a te szemszögedből. Azt köszönöm hogy elmesélted azt, hogy te hogy élted meg ezeket a pillanatokat. Még jobban megbizonyosodtam arról hogy hihetetlenül erős vagy, és hogy nem mindenki lenne képes ezt végig csinálni utánad. - nem tudtam mit felelni, csak megöleltem. Hosszan és csendben, egészen addig amíg Rugge és Vale ki nem totyogtak a szobából.  Anya. - álmos hangjuk édesen szólalt meg miközben az ölembe másztak. - Sziasztok! - egy- egy cuppanós puszit kaptak a fejükre. Kis lányom épp mondani szeretett volna valamit amikor hirtelen zuhanni kezdett a gép. Nem tudtam mi történik, minden elsötétült. Nem tudom mennyi idő telt el, mikor magamhoz tértem. Éreztem ahogy egy kéz simogatja az arcomat és pontosan arra a helyre ad valaki puszit ahová a férjem adta. Ez ő! Ez csak ő lehet. Rögtön kinyitottam a szemeimet és igazam volt. Ott feküdt előttem infúzióra kötve, a kórházi ágyán. - German. - szinte ráugrottam és sírtam. Eszméletlenül sírtam. - Kicsim, mi a baj? - amint meghallottam a hangját még jobban rá zendítettem. Ő odébb mászott az ágyon én pedig mellé feküdtem. Szorosan öleltem magamhoz majd megcsókoltam. Hosszan, ráérősen és szenvedélyesen egészen addig, ameddig levegő miatt szét kellett válnunk. Kezeim között tartottam az arcát miközben az ujjaimmal végig az arcát simogattam. - Milyen nap van ma? - nem értette a kérdésemet. - Szombat.  - nem tudta miért kérdezem a napot, hiszen úgy váltunk el hogy normálisan viselkedtem. - Csípj meg és mondd hogy nem álmodom! - letöröltem a könnyeimet, de hiába ugyanúgy jöttek tovább míg férjem le-nem törölte az összeset. Nem csípett meg, helyette megcsókolt. - Elmondod miért vagy ilyen fura? - kérdése közben magamhoz öleltem miközben fejemet a mellkasára helyeztem, pontosabban a szíve felé. Muszáj volt hallanom ahogy az dobog. - A műtét után elaludtam. De mielőtt elaludtam volna betettem a fülhallgatókat a fülembe. Nem indítottam el, de szerintem álmomban megnyomhattam a lejátszás gombot. Álmomban meghaltál. Buenos Airesben temettünk el. A kicsit egész jól bírták de Violetta nem annyira. A vancouveri repülő után minden kedves és nem kedves közös emlékünket elmeséltem neki amíg a gyerekek aludtak. Amikor aztán ők felkeltek és az ölembe ültek Valeria mondani akart valamit de lezuhantunk és itt ébredtem fel, melletted. - még elmesélni is rossz volt. - Élek. Jól vagyok. Teljesen tiszta vagyok. Nincs többé tumor. - ezek hallatán rá néztem ő pedig csak mosolygott, majd újra megcsókolt - Honnan veszed hogy benyomtad a lejátszás gombot? - apró puszikat nyomott a fejemre. - Mert az álmomban meghallgattam. Be kell hogy valljam imádom a Kate nevet. Katie. Nagyon tetszik. - mosolyogtam. - Szólnál Vilunak? Kérlek. - mosolygott rám én pedig lányom keresésére indultam. - Kicsim - amint meglátott sírni kezdett. Eleinte nem értettem miért aztán rájöttem, ki vannak sírva a szemeim. - Kérlek mondd hogy nem - nem tudta folytatni a mondatát. Szorosan magamhoz öleltem. - Gyere. - majd megfogtam a kezét és bevittem az apjához. Hasonlóan reagált mint, annyi kivétellel hogy ő nem sírt. Sokáig ott voltunk vele, aztán haza mentem a gyerekekhez és vissza tértem Valeriával, mivel látni szerette volna az apukáját. Elmesélte neki a napját és hogy nagyon izgult és félt. Megkérte az apukáját hogy meséljen neki valamit ő pedig a karjaiban elaludt. A műtét óta eltelt pár év. Megszületett a csodálatos kislányuk, Katherine Hope Castillo. Katie bearanyozza a napjainkat csakúgy ahogy a többiek is. Valeria idén lesz tizenkét éves Rugge pedig kilenc. Kate a harmadik életkorát töltötte.  Violetta és Leon vissza költöztek Buenos Airesbe, a kislányukkal, Lilyvel. Vancouverben csodás álláslehetőségeket kaptam, így itt maradtunk. Germannal tökéletesen megvagyunk. A szervezete áttét mentes a műtét óta, aminek eszméletlenül hálás vagyok. A kapcsolatunk nem felhőtlen, de kinek az? Boldog vagyok.  - Kávét? - ült le mellém a hintaágyra a férjem miközben átnyújtotta a bögrét. - Köszönöm. - apró csókot nyomtam a szájára majd magához karolt. Így néztünk ahogy Vale és Rugge a kertben játszanak, Katie pedig a karjaimban alszik. Szeretném ha minden dédelgetett álma valóra válna, csak úgy mint nekem. Tökéletes férj, csodálatos gyerekek és a boldog befejezés.

3
április
Germangie 200

El-sem hiszem hogy idáig jutottam. Ez a befejező rész. Köszönöm hogy olvastátok a blogomat! Nem tudom hogy fogok-e még bármikor is írni. A bloggal együtt sikeresen lezártam egy korszakot az életemben.

*Angie szemszöge *

A folyosón ülve szorongattam az apró mp3 lejátszót amit férjemtől kaptam. A nővérek monoton járkáltak a kövezett padlón míg mi a lányommal egymásra nézve próbáltunk válaszokat keresni arra hogy mivel érdemeltük ki azt, hogy most itt ülünk és várjuk a csodát. Mióta elkezdődött ez az egész minden este azt mondogatom hogy ez egy álom, becsukom a szemeimet, majd kinyitom és felébredek. Csodára vágyom, de még nem kaptam meg. Gondolataimba mélyedve meredtem a padlóra. Vissza mentem egészen a kezdetekig, a találkozásunk napjáig.. Egy baráti körünk volt úgy ismerkedtünk meg. Minden hétvégén össze jártunk és hétközben is ha volt rá időnk. Tisztán emlékszem arra az estére amikor kiszöktem a szobám ablakán hogy találkozzak vele. A házunktól nem messze lévő tó partjánál beszéltük meg a találkozót. Egy szál rózsa keretében jelent meg és az nap este szerelmet vallott. Életem legszebb estéje volt. Attól a naptól fogva voltunk elválaszthatatlanok egészen addig az estéig amíg apa össze pakolta a bőröndjeinket és a legközelebbi madridi járathoz mentünk a repülőtérre. Tisztán emlékszem ahogy az ablaknak dőlve zokogtam és szorítottam magamhoz a párnát amit a 6. együtt töltött hónap után kaptam tőle. Egy rövid üzenetben leírtam neki hogy mi történt és hogy majd hívom. Nem kaptam választ. Amint leszálltunk a járatról rögtön tárcsáztam German számát de nem vette fel. Próbáltam, újra és újra de hiába volt. Ő lemondott rólam, rólunk. Az elején nem tudtam elhinni hogy képes volt erre de aztán megértettem. Nem tudta lát-e még valaha. Az idő eltolódás nagy és a távolság is ugyanakkora volt, és nem érdemelte meg azt hogy rám várjon élete végéig. Utolsó levelemben papírra vetettem a gondolataimat

" Drága German!

Új életet kellett kezdenem egy új helyen ismeretlen emberek között. Muszáj tovább lépnünk mert különben a szomorúság felemészt minket. Legalább is engem.

Örökké szeretni foglak, Ang

A level megírása óta eltelt pár év. Az alatt a néhány év alatt apa itt hagyott engem és fentről figyel. Hogy vele mi van? Nem tudom. Boldogan éltem az életemet Spanyolország közepén addig a bizonyos napig, amíg anyám meg-nem jelent az ajtóban, tetőtől talpig feketében, sírva. A nővérem halott és még csak el sem tudtam tőle búcsúzni. Fájt. Rettenetes fájdalommal jár az hogy ha elveszítünk valakit. Egy része a lelkednek el vész a semmibe és olyan kérdéseket teszel fel magadnak mint például "Mi lett volna ha vele vagyok?" " Ha nem költözünk el talán ez meg se történik". Az ember a tragédiáért mindig keres egy felelős személyt és az általában önmagában találja meg. Aki számomra fontos volt mindenkit elveszettem. A szerelmemet, az édesapámat és az egyetlen nővéremet. Jogosan jön a kérdés hogy "és az anyád?" Neki mindig is a nővérem volt a kedvenc, az első szülött, a sztár. Én a szemébe csak egy egyszerű gyerek voltam tehetség nélkül. Azt hittem jobban nem sokkolhat le semmi. Tévedtem. Megtudtam hogy a nővérem férjhez ment és hogy van egy lánya, egy gyönyörű kislánya, akit a férje távol tart tőlünk mivel drága jó, egyetlen édesanyánkat hibáztatja a történekért. És meg is értem. Mindig olyan dolgokat erőltetett Mariára amit nem szeretett volna. A gyász magába temetett. Hónapokig voltam bezárkózva, alig ettem és ittam, a barátaimat is elhanyagoltam. Majd újra eltelt egy év és vissza költöztem Buenos Airesbe. Miután ének tanárként végeztem az ottani zene iskolába elhelyezkedhettem. A nővérem is ide járt. Itt tanult évekig és itt lett az aki volt. Egy nagyszerű énekesnő akit a világ minden táján ismertek és szerettek. A negyedik évemet éltem a visszaköltözés után amikor egy váratlan, sorsfordító és elképesztő hírt kaptam. A sógorom - akit nem ismerek - vissza költözik az unokahúgommal együtt. Találkozhatok vele...Istenem annyira boldog voltam. Aznap délután a régi házunkhoz mentem, vártam majd besétáltam az ajtón. Apánk régi dolgozó szobájába mentem. Az asztalon papírok hevertek és egy kép keret háttal nekem. A kezembe vettem és megfordítottam. Mintha a sors teljes erejéből a földhöz vágott volna. Életem szerelme mosolygott rám vissza a képről mellette egy tündéri lánnyal. Nem tudtam elképzelni hogy miért van a képen German és ki az a lány. Aztán összeállt bennem egy teória amit a világ minden kincséért se szerettem volna elhinni. Aztán a jól ismert mély, bársonyosan csengő hang megszólalt mögöttem. Az a hang amelyet oly rég hallottam. Meglepetten fordultam hátra és azt hiszem nem csak én lepődtem meg akkor és ott. Szaporán hulló könnyeim szinte elárasztották a kórház padlóját. Nem tudom mióta ülhettem ott de az hiszem elég régóta hogy tudjam valami gond van. Fel-alá kezdtem el járkálni a folyosón miközben gömbölyödő pocakomon simítottam végig a kezemet és a műtő ajtaját figyeltem. Bejött. Fél óra ajtó bámulás után egy orvos jött ki onnan és egyenesen felém indult. - Mrs. Castillo? - bólintottam majd közelebb léptem felé - A férje túl van a műtéten eltávolítottunk minden rákos szövetet, de adódtak a műtét során komplikációk. Jelenleg stabilizáltuk az állapotát és vissza vittük a kórtermébe. Annak érdekében tettük mesterséges kómába Mr. Castillot hogy ne merüljenek fel azok a szituációk amik a műtőben. Amint a szervezete javulást mutat fel fogjuk ébreszteni a férjét hölgyem. - Láthatom? - nem hiszem hogy minden információt feldolgoztam. Csak azt tudtam hogy több mint fél napig a műtőben volt és hogy látom kell. Muszáj. - Persze, de figyelmeztetem hogy gépekre van kötve. - bólintottam majd bement hozzá. Olyan békés és nyugodt volt még úgy is hogy gépeken volt. Leültem mellé megfogtam a kezét, majd megcsókoltam azt. Ameddig csak bírtam fent voltam és vártam rá de egy babával a pocakban nem egyszerű ébren maradni. Lehajtottam a fejemet, az mp3 lejátszóhoz kapott fülhallgatót a fülembe helyeztem, de még nem indítottam el csak letettem magam elé a készüléket és álomba merültem. A monitor fülsüketítő riasztására ébredtem. Amint kinyitottam a szememet a szívritmus jelzőre akadt a tekintetem amin a zöld vonal vadul megemelkedett, és lezuhant majd újra felgyorsult. Nővérek rohantak be egy készenléti kocsival, Arcihe-val és egy számomra ismeretlen orvossal. Amint egymást közt beszéltek nekem kínai volt, de amikor azt mondták hogy " töltés kétszázra" rájöttem, a férjem haldoklik. Kiütötték a mellkasát egyszer kétszázon, utána növelték ötvennel és végül háromszázzal estek neki újra férjem mellkasának. Reményt vesztett volt az arcuk. Aztán mindennel leálltak és kimondták azt az időpontot amit senki sem akar hallani. A halál idejét. - Ne! Kérlek ne hagyj itt! Ne tedd ezt velem. - zokogva löktem félre az orvosokat akik körül állták. Meglepődtek, valószínűleg nem vették észre hogy bent vagyok. Nem akartam elhinni. Életem szerelme holtan fekszik a karjaim között. Nem hallom a hangját, nem nézhetek a szemébe és nem csókolhatom meg. Nem tudok neki többet a napjaimról mesélni nem lesz mellettem amikor a lányunk megszületik. Nem fogja ismerni a csodálatos apukáját. Minden megváltozik majd. Nem tudom mennyi ideig zokogtam a kórteremben. Fájt. Elmondhatatlanul fájt és a lelkem egy része elveszett. A szív legnagyobb része megsemmisült. Meghalt. Miután az orvosok szerint megkaptam a kellő búcsú időt Dr. Hopper be vitt az irodájába és leült velem beszélgetni. - Nagyon sajnálom Angie. Fogadd őszinte részvétemet. - legszívesebben hozzá vágtam volna hogy a sajnálatoddal nem érek semmit, elcseszted. De e helyett illedelmesen elmormoltam egy köszönöm-öt. - A műtét közben German sok vért vesztett és ez növelte a lég embólia esélyét. Ez bármelyik műtétnél megeshet, ez benne volt a pakliban. - a többi dologra nem nagyon tudtam figyelni. Rengeteg mindent mondott de csak arra kaptam fel a fejemet amikor a halotti bizonyítványt az orrom alá dugta. Nem akartam elhinni és nem is tudtam. Felfogni meg aztán végképp. Aláírtam minden papírt majd egyedül, üres vonszoltam ki a testemet a kórház épületéből. A lelkem mintha a férjemmel együtt távozott volna. Haza kell mennem, abba a házba ami nem is az otthonom, és közölni a gyerekeimmel hogy az apjuk nincs többé. Ez volt életem legnehezebb dolga. Ennél nagyon fájdalmat nem éreztem még. Nem volt elég a saját fájdalmamat érezem, ugyanúgy éreztem Violetta, Valeria és Ruggero fájdalmát. Violettának lesz a legnehezebb ez. Neki már csak az apja volt és most már ő sincs. - Gyere ide kicsim. - magamhoz öleltem Vilut majd hagytam hogy zokogjon. Csatlakozott a két kicsi is. Mindenki az én vállamon sírt és muszáj volt tartanom magam. Nekem többé nincs semmilyen "váll" amin kisírhatom magam vagy elpanaszolhatom a gondjaimat. Ez a világ már megszűnt. Épp egy órája, megszűnt. De azt hiszem azt az érzés semmihez se lehet hasonlítani amit akkor este érzetem. Befeküdtem a közös ágyunkba. Abba az ágyba ahol eddig ketten feküdtünk egy emberként, most pedig csak a testem terül el a francia ágyon. A temetést otthon tartottunk meg. German a végrendeletét a közös fiókunkba helyezte el így pontosan tudtam mit kell tennem. Mariához közel, de ne mellé. Ez állt a papíron, így teljesítettem ezt a kérést. A szertartás után egyikünk se tudott tovább maradni B. A.-ben így azonnal vissza repültünk Vancouverbe. A repülő úton jutott eszembe az mp3-as. Elő halásztam a táskámból és beindítottam.

Szerelmem. Először is, tudom hogy nem szereted ha így hívlak mert ez Jades - nevetett, amire nekem is mosolyra húzódott a szám - De ez így van. Te vagy életem szerelme attól a naptól fogva amióta megismertelek. Rengeteg mindenen mentünk keresztül de mindig kitartottunk egymás és az érzéseink mellett. Bátran mondhatom hogy veled éltem meg az életem legszebb és legrosszabb pillanatait. Kettő, vagy is inkább három csoda szép gyermek apukájává tettél ami mindent felülmúl. Gondját viseled és szereted Violettát. Az eskünk "jóban" felét betartottuk és ami nem sok mindenkinél mondható el az az hogy mi a "rosszban" részt is végig csináltuk, csináljuk. Ha még nem beszéltük volna ezt meg a nagy kavarodásban, a kislányunknak találtam egy tökéletes nevet. Nekem nagyon tetszik, és ahogy ismerlek neked is fog. Katherine . De ha ez annyira nem is tetszik akkor legyen ez a második neve és válassz egy olyat ami neked tetszik. A legrosszabb hogy ha ezt hallgatod valószínű már nem vagyok. Szeretném ha tovább lépnél és boldog lennél. Nem azt kérem hogy felejts el, csak azt hogy ne emésszen fel a bánat és a szomorúság. Emlékszel amikor az éjszaka közepén papírokat dugdostam el előled? - mosolyogva aprót bólintottam - Már nem titok többé. Dalokat írtam neked, nekünk, rólunk. Hallgasd meg őket és ne felejtsd el hogy örökké szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban.

1. Love Story - " Fiatalok voltunk amikor először megláttalak....Kisurrantam a kertbe hogy lássalak...Belefáradtam a várakozásba....Ments meg olyan magányos vagyok....Gyere hozzám, szeretlek csak ezt tudom igazán"

2. Don't cry for me - " Méltányos részedésem volt jóból és rosszból...Így élek egész életemben nincs folytatás...Nincs szükség arra hogy kétszer átgondoljalm, ott leszek veled...Amikor eljött az idő hogy menje kérlek ne sírj miattam, kérlek ne sírj miattam"

3. Te quiero más - " Te. Hirtelen jöttél te. Csak a te hangodat hallom, te mindig ilyen vagy...Megcsókoltál engem és bevallom neked egy másodperc alatt vissza adtad a világot nekem...Amióta megláttalak nagy szenvedélyt érzek....Mint pillangók kik színes virágokat keresnek a szívemben"

4. When we were younger - "Mindenki szereti amit csinálsz , abból, ahogy beszélsz, abból, ahogy mozogsz. Itt mindenki téged figyel mert otthon érzed magad, olyan vagy, mint egy valóra vált álom...Úgy nézel ki, mint egy film, úgy hangzol, mint egy dal. Istenem, eszembe juttatta azt, amikor még fiatalok voltunk."

5. What's make you beautiful - " Veszélyes vagy...Nincs szükséged sminkre, nem kell kifestened magad. Úgy vagy jó ahogy vagy. Mindenki látja a szobában, mindenki, csak te nem.Drágám te hozod a fényt a világomba...De amikor lehajtott fejjel mosolyogsz, könnyű elmondani, hogy nem tudod, hogy nem tudod mennyire gyönyörű vagy.Ha te is azt látnád amit én, egyből megértenéd...."

6. Moments - " Veled akarok lenni, érezni akarom a szerelmed. Melletted akarok feküdni....Szívem nehezebben ver, az idő ellenem van. Tudod, hogy lennék akár az életed, a hangod....Zárd be az ajtót.Dobd el a kulcsot. Nem akarom, hogy emlékeztessenek, nem akarom, hogy lássanak. Nem akarok Nélküled lenni. Az időképességem felhős, akárcsak ma az ég"

7. All about us - "Fogd meg a kezem, megtanítalak táncolni...Körbe forgatlak, nem hagyom, hogy eless. A szoba csendes, ez a mi pillanatunk. Fogadd be, érezd és tartsd meg. Rád nézek, rám nézel. Jól csináljuk. Mert a szerelmesek táncolnak, mikor szeretnek, reflektorfény világít meg minket, ez rólunk szól...Hallod ezt a szeretetet? A mi dalunkat játsszák. Szerinted készen állunk? én tényleg úgy érzem...Szerinted készen állunk? Igen, szerelmem, én tényleg úgy érzem."

8. Mine - Azt mondom, „El tudod ezt hinni? Ahogy most a kanapén fekszünk?" Abban a pillanatban meglátom. Igen, igen, most már látom. Emlékszel, mikor a vízparton üldögéltünk?Átkaroltál, akkor először. Egy lázadót csináltál egy meggondolatlan férfi óvatos lányából.Te vagy a legjobb dolog, ami valaha az enyém volt...Emlékszel, láttuk a város fényeit visszaverődni a vízről? Láttad, ahogy elkezdek hinni, akkor először. És emlékszem arra a veszekedésre. Hajnali 2:30-ig. Sírva rohantál ki és én követtelek az utcára is. Felkészítettem magam a búcsúzásra, mert én eddig csak azt ismertem. Aztán te teljesen megleptél. Azt mondtad, "Sosem hagylak magadra."

9.  Perfect - Az első dal rólad szól. Mert te tökéletes vagy. " Megtaláltam a szerelmemet.....Mert én gyerek voltam amikor beléd szerettem..... Megtaláltam a nőt aki erősebb mint bárki.... Ő megosztja velem az álmait....Kicsim, táncolok a sötétben veled a karjaim között..... És tökéletesen nézett ki ma este, nem érdemlem ezt meg....Te tökéletes vagy."

10. We found love - Sárga gyémántok ragyognak a fényben, egymás mellett állunk végre. Árnyékaink ahogy keresztezik egymást, új élet kel végre már. Így érzem most, nem tagadhatom, de mindezt el kell engednem. Szerelmet találtunk egy reménytelen helyen...Beragyog a fény a nyitott ablakon keresztül. Az élet szerelem és megosztom veled. Fordulj el, mert még jobban kellesz, szívem minden dobbanását érezd. Így érzem most, nem tagadhatom, de mindezt el kell engednem.Szerelmet találtunk egy reménytelen helyen."

Zokogtam. Már egy hete nincs velünk. A gyerekek előtt tudom hogy nem sírhatok, szerencsém volt hogy alszanak.- Nekem is hiányzik. - ült mellém Violetta. - Én úgy sajnálom. - töröltem le a könnyeimet. - Nem a te hibád, ezt te is nagyon jól tudod. Majd idővel minden rendbe jön. - törölte le a könnyeim azán én tettem ugyanezt vele. - Akármerre fordítottam a fejemet csak ő jutott eszembe. Éreztem az illatát és hallottam a hangját. Ha becsuktam a szememet láttam az őt. Folyamatosan vissza köszöntek az együtt töltött évek emlékei. - egyet értett. Ő is átélte mindezt. - Meséld el. Mindet ami eszedbe jut. Kérlek. - láttam rajt ahogy szüksége van az emlékekre. Mégha nem is ő emlékei, több kell neki az édesapjától mint valaha. - Amikor először eljöttem tőletek."-German nézd. Én szeretlek és tudod mit szeretnék? Ha megölelnél, ha megcsókolnál, ha a mellkasodon aludhatnék, azt szeretném ha szeretnél. De azt hiszem amit érzek irántad az nem ugyan az amit te érzel irántam - megfogtam a bőröndöket,eljöttem a lakásból és indultam is a repülőtérre." Ez volt most az első ami eszembe jutott. Aztán - kutakodtam a rengetek emlék között - az első szülinapom amit veletek töltöttem."Amint bementem a házba majdnem fejre estem a korom sötét miatt. - Van itthon valaki? Miért van ilyen sötét? - kutattam a falon a kapcsoló után. Amikor végre felkapcsoltam a villanyt, a családom jött elő a konyhából egy tortával és az Algo se enciende-t énekelték...- Boldog születésnapot! Szeretlek! - ölelt át German is majd nyomott egy csókot a számra...- Mondtam már ma hogy szeretlek? - emeltem fel a fejem a mellkasáról és rámosolyogtam. - Nem emlékszem hogy mondtad volna. - nézett rám komolya tekintettel majd finoman megcsókolt. Egyre szenvedélyesebben csókolóztunk majd felkapott a karjába és felvitt a szobába. Le tett az ágyra majd az éjszakát egymás társaságában remekül élveztük tovább." - elmerengtem miközben vissza emlékeztem. - Még, kérlek mesélj még. - megfogta a kezemet majd a vállamra hajtotta a fejét. - Sose fogom elfelejteni amikor a reggeli rosszullétek miatt elmentünk az orvoshoz. " - Jó reggelt! A kisasszony túlkimerültségen esett át és ezt a baba nem viselte jól így eszméletét vesztette. - mondta az orvos. - Milyen baba?!- tágra nyílt szemekkel érdeklődött a párom - Önök nem is tudtak róla? A hölgy gyermeket vár." Aztán amikor nevett választottunk neki. Emlékszel? - válaszként aprót bólintott - "- Ha lány akkor Patricia ha fiú akkor meg Ruggerro. - ötletelt Violetta. - Ha lány akkor Angeles ha fiú nekem is tetszik a Ruggerro . - értett egyet German. - Ha lány akkor Valeria ha fiú akkor pedig German. - mindig is szerettem volna ha a fiam az apja nevét kapja. - Nekem tetszik a Ruggero is és a Valeria is.- mondta German. - Nekem is.- egy emberként szólaltunk meg unokahúgommal. - Akkor Ruggerro és Valeria.- mosolyogva néztem végig a családomon. " - Honnan jött neked a Patricia? - érdeklődött unokahúgom. - Nem tudom, tetszett. - vontam meg a vállam - A kedvenceim közé tartoik az is amikor először mozdult meg Vale. "Úr isten!- hiretelen a hasamhoz kaptam. - Mi a baj?- German ijedten nézett rám. - Meg mozdult. A baba mozog. - mosolyogatam rá. - Tényleg? - csillogó szemekkel nézett rám majd oda tettem a kezét ahol Valeria mozgott. - Ez olyan csodás érzés. - mosolygott rám German. - Ez volt az a furcsa érzés. - nevettem fel majd azt követően ásítottam is egyet - Jó éjt! - nyomtam egy csókot párom ajkára majd átfordultam a másik oldalamra. Próbáltam elhelyezkedni de eléggé megnehezítette German. - Nem akarod elengedni a hasamat? - fordultam felé. -Nem. Én így akarok aludni. - csókolt meg majd a fejét a fejem búbjára helyezte és így aludtunk el." - Apa velem is ezt csinálta. - nevetett Violetta. - Az a pillanat amikor apukád meglátta Valeriát. Elfelejthetetlen. " Amikor ki toltak a szülőszobáról nem akartam mást csak a lányomat a karjaimban tartani. Tíz hosszú perc után végre találkozhattam vele. Az apró kis kezei és a még kisebb lábai. A gyönyörű arcocskája és kis orra, elvarázsolt. Csak úgy ahogy az apját is. Az ágyban feküdtem és ringattam Valeriát amikor bejött a kórterembe. Nem mert közel jönni az ágyhoz és szinte alig mert megfogni a lányát. Könnyek voltak a szemében, annyira meghatódott. - Nem mondasz semmit? - kislányomról German-ra emeltem a tekintetem mivel tíz perce csak állt felettünk. - Nem tudok megszólalni. Nem találom a szavakat. - mélyen a szemembe nézett - Csodálatos vagy. - továbbra is mosolygott majd megcsókolt." - letöröltem egy újabb könnycseppem és kerestem a következő emléket. - Angie, - hümmögéssel reagáltam majd folytatta - mi volt a kedvenc érzésed. Már mint arra gondolok hogy amikor megérintett vagy amikor elvitt valahová és az a különös érzés fogott el. Érted? - felemelte a vállamról a fejét majd úgy ült hogy szemben legyünk egymással. - Értem. Azt hiszem azt imádtam legjobban amikor ő ébresztett fel. Mindig megsimította az arcomat és utána adott egy puszit. Igen. Ez volt a kedvencem. Azt is szerettem és nagyon édesnek találtam amikor beteg voltam és folyton az ölében vitt mindenhova hogy nekem a kisujjamat se kelljen mozgatom. Még a reggelit is ágyba kaptam. Egyfajta varázst éreztem amikor együtt énekeltünk. - mosolyogtam. Jó érzés volt újra átélni ezeket a pillanatokat, még ha csak képzeletben is. - Folytatod ? - bólintottam és mondtam a következő dolgot ami az eszembe jutott. Az első esküvőnk. " Kisétáltam a kertbe és végig mentem a székek között. Ő ott várt rám a leterített vörös bársony végén. Mosolyogva figyelte ahogy végig vonulok. Próbáltam nem nagyokat lépni, de nem tudtam kicsi léptekkel haladni. Az öltönye piszkosul jól állt neki. Amikor már csak egy kar nyújtásnyira voltam tőle megfogta a kezem és az oltár elé vezetett." - Nekem a második sokkal jobban tetszett mint az első. - egyet kellett értenem Violettával. - Nekem is. Az első is varázslatos volt de a második, az tökéletes volt. Az első házassági évfordulónk. - lányomra mosolyogtam." Amikor kimentünk a kertbe hátul  minden gyertyával volt kivilágítva. Már kezdtem elveszni a félhomályban amikor German kiáltott egyet. - MOST! - rengeteg tűzijáték repült az égbe és a végén a legutolsó, egyben legnagyobb  szív alakú volt benne egy Angie&German juntos para siempre ( örökké együtt)felirattal.  Megkönnyeztem az eseményt, majd a sokszor kimondott szót ismét elmondtuk egymásnak és hosszan megcsókoltam férjemet. - Emlékszel rá? - néztem Vilura. - Igen, apa megkérte hogy filmezzem le az egészet. - egymásra mosolyogtam majd folytattam. - Amikor apád megtudta hogy megint terhes vagyok. Aznap mi voltunk a világ legboldogabb emberei " A kanapén feküdtem German pedig mellettem ült és fogta a kezemet. Láttam rajta hogy rettenetesen aggódik. Vártuk az orvost, hiszen megint elájultam. A doktor megvizsgált és közölte hogy nincs semmi bajom. - Akkor  mégis mitől van mindez? - nem értettük mi történik. - Szeretnék egy ultrahangot csinálni, ha beleegyeznek. - Germanra néztem és bólintottam - A kocsiba van a hordozható felszerelés, máris behozom. Tíz perc múlva össze állította a dolgait majd a hideg zseléből nyomott a hasamra egy adagot. Látják ott az az apró kis foltot. - mindketten igennel válaszoltunk - Hadd mutassam be a legkisebb Castillot önöknek. - a doktornő ránk mosolygott majd letörölte a zselét és pakolni kezdett. Várt amíg észhez térünk. - Lesz még egy gyerekünk. - Germanra néztem és éreztem hogy az arca tükrözi az enyémet." - Rettenetesen fura lesz hogy csak egy torta lesz a szülinapján az asztalon. - letöröltem a könnycseppeket lányom arcáról. - Igen, az lesz. Nem tudom miről beszéltünk a beszélgetésre emlékszem csak " Aminek meg kell történni meg kell történnie. Ez van. Lehet hogy padlóra küld majd a fájdalom de remélem te majd fogod a kezem és felhúzol onnan.- mélyen néztem sötét szemeit. - Nem fogom a kezed. Én elkaplak. - megsimította az arcomat majd megcsókolt. - Apa mindig is romantikus alkat volt. - jegyezte meg. - Igen. Igen, az volt. Bár a válásnál nem ezt gondoltam róla."Jó ez így nem mehet tovább! - döntést kellett hoznom - Amit az óvodánál mondtál te komolyan gondoltad? - még most se beszélgettünk. - Váljunk el? - néztünk mélyen egymás szemébe. - Jó! - mondtuk egyszerre mire én leszedtem magamról az eljegyzési, és az esküvőn kapott gyűrűt, az asztalra dobtam és felmentem a szobába" - Borzalmas volt az az időszak. Soha nem élném át újra - magára húzta a takaró egyik felét a másikkal pedig betakart. - Én sem. Fél évig külön voltunk. Elköltöztem otthonról a gyerekekkel. Valeriának köszönhetem azt az estét. Meg ittam a maradék kakaóját. - nevettem fel."- Kakaós a szád. - mosolygott rám. Én törölgettem mindenhol csak épp ott nem ahol kellett volna. German közelebb jött magához húzott és annyi idő után megcsókolt. Próbáltunk elszakadni egymástól de, nem ment. Lassan fél éve hogy nem értünk a másikhoz és ez az érzés...most egyszerűen felülmúlhatatlan volt. Sokáig csókolózhattunk mivel csak akkor engedtük el egymást amikor levegő után kapkodtunk. - German én... bocs... - nyögdécseltem a szavakat amiket egyáltalán nem akartam kimondani. - Szeretlek! Mindennél jobban! - nézett mélyen a szemembe. Így álltunk egy darabig és szemezgettünk egymással...Egyikünknek sem kellett több, egymásnak estünk. Vadul csókolóztunk majd German levette a pólómat és én is az övét. Aztán jött a többi és szinte egész éjszaka élveztük egymás társaságát. "- Ez után kicsivel békültünk csak ki. "- Lehet pár egyszerű kérdésem? - nézett rám mire én bólintottam. - Érzel valamit irántam? - kezdte el sorolni a kérdéseit. - Igen. - mondtam szinte már remegve. - Szeretsz? - lépett közelebb hozzám. Kicsit habozva de válaszoltam. - Igen... - lesütöttem a szemeimet. - Lehet még valami köztünk? - és éreztem hogy ez lesz az utolsó kérdése amire én nem tudtam felelni. Ő megfordult és elindult kifelé. - Igen! - mondtam és kicsordult az első könnycseppem. Amint kimondtam hogy "igen" ő azonnal megfordult, elindult felém én pedig felé és egymás karjaiba zárkóztunk. Én csak sírtam és szorítottam magamhoz. - És ez után jött a bonyodalom. - mielőtt megszólalhattam volna a mellettem ülő megszólalt. - Megcsalt. "- Megcsaltál.Nem voltunk együtt de mindketten tudtuk hogy mit érzünk a másik iránt, vagy nem? - néztem rá. - De. - nézett rám szomorú tekintettel. - Akkor nekünk nincs miről beszélnünk. - majd elhagytam a beszélgetés helyszínét. - De nem bírtuk sokáig egymás nélkül - rögtön mondta a következőt, az egyik kedvencemet. " German újra megkérte a kezemet csak most annyi különbséggel hogy több százezer ember előtt. Én csak néztem rá és nem tudtam meg szólalni. - Angie? - nézett rám félve. -Igen, szeretném letölteni veled az életem hátralevő részét! - mondtam majd az ujjamra húzta a gyűrűt megöleltük majd megcsókoltuk egymást. - Szeretlek! - mondtuk egyszerre. - Az esküvő előtt csinált egy vacsorát. Csak mi ketten." Na gyere. Egyébként is Vilu fent eszik Leonnal, - érdekes pillantás kaptam, de ennek ellenére folytattam -  a kicsiket már lerendeztem és alszanak. - emelt a karjaiba. - Aha, szóval romantikus vacsora kettesben. - mosolyogtam rá miközben a nyaka köré fontam a kezemet. - Úgy is mondhatjuk. - majd takaróstól akart levinni. - Állj! - állítottam meg mielőtt levisz. - Mi a baj? - nézett rám. - Kócos a hajam, pizsamában vagyok, és smink sincs rajtam. Így nem vagyok jó a randinkra. - nyafogtam. - Nekem így vagy gyönyörű. Nem kell 5kg smink és tökéletes haj. Sőt még ruha se kell. - vigyorgott rám. - Héé.. - ütöttem bele a vállába. - Na, hölgyem mehetünk? - nézett rám. - Igen uram. - mosolyogtam rá majd lementünk." - A következő napon pedig újra felvettem azt az öltönyét ami olyan rohadt jól állt rajta. "Korán reggel az ébresztőre keltünk fel. Egymás felé fordultunk és csak mosolyogni tudtunk. - Ma újra hozzám jössz... - mosolygott German miközben magához húzott. - Soha többé nem válunk el egymástól. - mosolyogtam majd megcsókoltuk egymást. Aztán még egyszer és még egyszer és jó sokszor." - Olyan jó hogy ennyi csodálatos emléked van róla. - mosolygott rám. - Nehogy azt hidd. Emlékszel amikor a vipera felbukkant? - horkantott egyet. - Bár ne emlékeznék arra nőre. - nevetnem kellett, utánozhatatlan grimaszokat tud vágni ez a lány. - Te elmentél valahova a gyerekek pedig azt hiszem Lananál voltak amikor megjelent és beszélgetni kezdtünk. " - Jézus, Angie ez meg honnan jött? Miért mennék vissza ahhoz a nőhöz? Valaki mondott neked valami vagy mi? - meg fogta a kezem majd közénk emelte - Csak téged szeretlek. - mosolygott rám. Nem hagyott szóhoz jutni mivel az ajkaimra tapasztotta ajkait. - Te vagy az egyetlen akit szeretek. Te. - ölelt magához. - Csak ne engedj el. - mélyen szívtam be az illatát ő pedig egy puszit nyomott a homlokomra." - Ez után minden annyira tökéletes volt. Nem sokkal később megtudtuk hogy  nem Ru a legkisebb családtag. "- Mit rejtegetsz? - jött utánam a férjem. - Semmit. - rögtön be tettem a szekrénybe a dobozt. - Ne hazudj, na mi az? - próbált benyúlni a szekrénybe de nem engedtem. - Na jó. - szó nélkül figyelt - Nem most akartam odaadni hanem este, de hát akkor essünk túl rajta. - majd kifújtam a levegőt, majd megálltam vele szemben és átadtam neki a becsomagolt cuccot. Amikor kinyitotta az arc kifejezéséből nem esett le neki a dolog. - Azt hiszem ez mindkét gyerekre kicsi. - hangosan gondolkodott. - Tudom. - itt már nem bírtam tovább, vigyorogtam mit egy őrült. - Angie, te, te - nyelt egyet - nekünk - nem bírta kinyögni a mondatot. - Babát várok. - mosolyogtam rá én pedig már csak akkor kaptam észbe amikor éreztem hogy az ajkai az enyéimhez préselődnek. - De a szülés koránt sem volt egyszerű, hisz tudod. - bólintott. - " Még mindig kába voltam az altatás miatt amikor férjem belépett a szobámba "- A műtét közben komplikációk léptek fel. - nem bírtam a szemebe nézni. - Ne, ne, ne... - teljesen össze omlottam. Tudtam mit akar mondani. - Választanom kellett, vagy te vagy a baba. - szinte már együtt zokogott velem. Akkor és ott mind ez nem érdekelt, őt hibáztattam mindenért. - Még lehet gyerekünk de belőled csak egy van. - próbáltam megnyugodni. - Miért nem őt választottad? Benne éltem volna tovább. - továbbra is patakokban folytak le arcán a könnyei úgy ahogy nekem is. - Valeriára és Ruggera gondoltam! - próbált higgadt maradni. - Megmenthetted volna! - kiabáltam. - Nem tudok nélküled élni! - kiáltotta vissza. - Menj innen! - zokogtam. - Angie.. - nem hagytam szóhoz jutni. - Kifelé!! - zokogva kiáltottam rá ő pedig elhagyta a szobát " Nászúton voltál amikor apukád helikopterrel ment tárgyalni. Még mindig nem szóltam hozzá a baba miatt. De az nap este azt hittem vége mindennek "- Mr. Castillo haza felé tartott egy üzleti tárgyalásról amikor a gépe eltűnt a levegőből és S.O.S. jelet küldött a központnak. Egyenlőre csak a lezuhant helikoptert találtuk meg őt és másod pilótáját még keressük. - a szőke riporternő eltűnt a képernyőről és csak a férjem képe maradt ott. Tartottam magam, nem sírtam, nem láthatják hogy aggódom és hogy legszívesebben sírnék. - Hát ti meg miért ültök itt ilyen némán? - majd megpillantottam ahogy férjem az ajtón besétál. Akkor kő esett le a szívemről amit szavakba se tudok önteni. Mindenki felállt és megölelte, mindannyian féltünk. - Apa!! - kislányom mint egy áram ütés, olyan hirtelen ugrott az apja ölébe. - Úgy féltem - szorosan hozzá bújt az apukájához majd én felálltam, kimentem a konyhába, neki támaszkodtam a pultnál és mély levegőket vettem, próbáltam nem sírni. Rá félpercre férjem jött utánam. - Angie? - félve mondta ki a nevemet. Én szó nélkül fogtam magam és zokogva az ölébe borultam. - Úgy féltem, én azt hittem hogy.. - kisírt szemekkel néztem az övéibe. - De nem. Itt vagyok és nem megyek sehova. - rám mosolygott majd magához ölelt. - Szeretlek. - engedtem el majd finoman megcsókoltam - Megértem hogy miért engem választottál. Annyira hülye voltam. Olyan bunkó voltam veled folyton ellöktelek magamtól amikor tudtam hogy szükségem van rád. Annyira sajnálom. - zokogtam egyfolytában. - Shhh, semmi baj. - homlokát az enyémnek döntötte - Egyet kérek csak. - suttogta. - Mit? - mélyen a szemébe néztem. - Ne engedj el. - erre elmosolyodtam majd közelebb húztam magához és megcsókoltam." - Erről nem is tudtam. Jézusom. Szerintem ha szólsz én azonnal felülök egy gépre és mentem volna. - tágra nyílt szemekkel nézett a lányom. - Éppen ezért vártam. - mosolyogtam rá. - Nem akartam újra próbálkozni. Nem akartam még egy babát. Féltem hogy őt is elveszteném. Egy darabig féltem. Aztán elmentünk vacsorázni. "German - köszörültem meg a torkom - gondolkoztam. - gyomrom kislabda méretűre szűkült össze. - Min? - férjem kíváncsi tekintete még jobban dobott az izgalmamon. - Vágjunk bele. Szeretnék még egy gyereket. - elég lassan közöltem a mondandómat. - Komolyan? - bizonytalankodott. - Komolyan. - mosolyogtam majd férjem a derekamnál fogva magához húzott és hosszan megcsókolt. - Köszönöm. - ajkai újra az enyémen voltak. - És ez után minden megváltozott. Egy darabig próbálkoztunk aztán ő elment két hétig. Azt mondta dolgoznia kell. "- Jó reggelt - motyogta majd szemét megdörzsölve felült az ágyon. - Jó reggelt gyönyörű. - rá mosolyogtam miközben kivettem a tincseket az arcából, így láttam ahogy elvörösödik. - Mennem kell. - hüvelyk ujjamat le-fel mozgattam a járom csontján. - Szeretlek. - az arcán lévő kezemre helyezte kezét majd egy szenvedélyes csókkal búcsúztunk el egymástól." - Itt Germannal két hete nem beszéltem. Kis milliószor hívtam és legalább száz üzenetet hagytam és semmi. Nem reagált semmire.  Végül Lanánál kötöttem ki. " - Könyörgöm mondd hogy nem hagyott el megint. - kétségbe esetten soroltam legnagyobb félelmeimet. - Nem tudom Angie, nem tudom. Csak azt hogy szeret. Mindennél jobban. - egy csomag zsebkendővel barátkoztam hirtelen össze majd legalább ötször fújtam ki az orrom. - Nem élem túl ha megint itt hagyott... - suttogtam majd újra egy zsepiért nyúltam amikor a szemem sarkából megpillantottam a férjemet. - Te is tudod hogy soha nem hagynálak el. - mosolygott, én pedig a lehető legnagyobb lendülettel szaladtam karjaiba és szorosan magamhoz öleltem. " . Majd közölte hogy daganatos. Összetörtem. " - Szeretlek, mindennél jobban szeretlek. Eddig azért nem akartam elmondani mert nem akartam hogy aggódj. Most tetted magad túl egy nehéz időszakon és azt akartam hogy boldog légy még legalább egy kis ideig, de amikor haza jöttem és azt mondtad azt hogy azt hitted megint elmegyek tudtam hogy nem titkolhatom sokáig. - könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, hiába még nem tudtam hogy miről van szó - Amikor voltunk az éves szűrésen a klinikán, kiderült hogy a májamon van egy tumor. - amint ezeket a szavakat férjem kimondta benne egy világ tört össze. Ő magához húzott, beleültem az ölébe, és sírtam majd folytatta - Amint ezt megtudtam vissza mentem és kioperálták a nagy részét. Azóta kemoterápiára járok, ezért nincs erőm és ezért ingadozik a hangulatom, és ezért nem engedem hogy a hajamhoz nyúlj. - szinte alig hallottam amit mondott mivel minden erőmmel azon voltam hogy ne engedjem le a férjemet. - Most mi lesz? - a legrosszabb gondolatok jártak a fejemben, amiket nem tudtam el hesegetni. - Vissza kell mennem még két hétre aztán meglátjuk mennyit hatott a kezelés. - higgadtan beszéltem amitől kezdtem kicsit megnyugodni. - Nem akarom hogy aggódj, minden rendben lesz. - rám mosolygott majd letörölte a könnyeimet. - Ne merészelj meghalni! Megértetted? - kezeim közé fogtam az arcát és mélyen a szemébe néztem. - Igyekszem. - mosolygott majd hosszan megcsókoltuk egymást." Rettenetesen megromlott a kapcsolatunk. Eltávolodtunk egymástól. Rengeteg ideig volt kórházban. Akkor törünk össze igazán mind a ketten amikor leültetett az ágya szélére és megfogta a kezeimet." - Angie, szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. Te teszed különlegessé az életem. A szemeid, a gyönyörű arcod, a mosolyod, a nevetésed, a szereteted, a törődésed, a szerelmed irántam. A legszebb napjaim legtöbbjét neked köszönhetem, legfőbbként azt hogy van két csodálatos gyerekünk. - könnyekkel teli szememből bugyogtak kifelé a könnycseppek - Mindig mellettem álltál, akkor is amikor más nem tette volna, hiszem megpróbáltalak rávenni hogy hagyj itt és kezd új életet, de szerencsére nem sikerült, mert akkor most nem mondhatnám el hogy mennyire hálás vagyok neked és mennyire szeretlek. Szebbé tetted az én és Violetta életét is. Istenem... - mély levegőt vett és legbelül tudtam mi következik de nem akartam elhinni - Annyi mindent terveztem még, reméltem hogy haza megyünk, hogy lesz még egy kislányunk aki rád hasonlít, hogy - már nem bírta ő sem vissza tartani a könnyeit - együtt öregedünk meg és játszunk az unokáinkkal - Nem, nem, nem, nem. - a szakadék szélén álltam, és most bele esetem - Ne mondd ezt könyörgöm, ne mondd ezt.. - hangom fokozatosan halkult, nem bírtam tovább beszélni. Nem akartam elhinni ezt az egészet. Hogy a férjem haldoklik, hogy többé már nem jön haza és hogy nélküle kell felnevelnem a gyerekeinket. Tudtam hogy nem vagyok képes nélküle mindent végig csinálni. - Nem hagyhatsz itt... szükségem van rád. - suttogtam a mellkasába miközben zokogásom kicsit sem csillapodott. - Annyira sajnálom. - hallottam a hangján hogy már nem sír, próbál erős maradni. - Mindig is csodáltalak azért amilyen erős vagy. Én szerintem már rég felkötöttem volna magam vagy depresszióba estem volna. Hogy csinálod? Honnan van ennyi erőd? - sorba tette fel a kérdéseket, amire én csak mosolyogni tudtam. - Hogy csinálom? Rátok nézek. Rád és a testvéreidre. Ti adtok nekem nap mint nap életkedvet, te adtok értelmet az életemnek. Értetek élek. Belőletek merítem minden energiámat. Nem eshettem depresszióba hiszen három gyerekem van. Őket nem hagyhatom el attól még hogy engem elhagytak. -végig simítottam az arcán a kezemet. - Bejelentettem apádnak hogy megint terhes vagyok. " - Lesz még egy babánk. - rámosolyogtam de ő rideg tekintettel nézett rám majd elfordult. Nem mondott semmit, némán ült az ágy szélén. - Kérlek, mondj valamit. - könnyeimmel küszködve néztem fel rá, és láttam a mérhetetlen düht és fájdalmat a szemében. - Vetesd el. - hidegen válaszolt majd az ágy másik végébe húzódott. - Mi? Miért? - nem értettem mi baja van - Te akartad, itthon vagyunk, együtt vagyunk és a kívánságaid közül tessék mindent teljesítek mint valami dzsin aki a lámpából jött elő de neked semmi nem jó! Mióta tudom hogy baj van próbálok a kedvedben járni, lesni minden gondolatod, óhajod, segíteni mindenben amit tudok, elmondtad mit szerettél volna ebből egyet nem tudok megadni azt hogy örökké. Azt akartad hogy legyen még egy gyerekünk és végre én is akartam, akarom, erre te azt mondod öljem meg? Tudod mit, én itt befejeztem! - sírva vonultam ki a szobából. " Aztán lementem beszélni veled és German közbe vágott."- Ehhez Violettának semmi köze. Ez a kettőnk dolga nem kell mindenkinek elmondani mennyire undok és egoista férjed van. - két kezével az asztalát támasztotta miközben én az ajtónak dőltem. - Nem én mondtam - flegmán válaszoltam majd férjem hirtelen felém fordult. Látszott rajta a meglepettség de én még mindig kifejezéstelen tekintettel néztem rá. - Ezt hogy érted? - már nem kiabált. Sokkal inkább meglepett volt mint hogy ideges. - Mindent, mindent amit kértél megcsináltam. Itthon vagyunk de nem látszik hogy örülnél. Terhes vagyok de te olyan szinten a tudtomra adtad hogy nem kell a baba mint amikor egy kutyát az esőre dobnak. - a szemeivel szinte szikrákat szórt - Ne nézz így rám mert ilyen érzés volt. -ő elfordult én pedig minden erőmmel azon voltam hogy ne sírjam le magamat de a hormonok és az érzéseim összekeveredésével ezt szinte lehetetlen volt megakadályozni. - Bocsánat hogy ahogy ezt mind megteszed csak eszembe juttatod hogy közel a vég és épp a bakancslistámon pipálod a pontokat. - felém fordult de amint meglátta hogy sírok eltűnt a düh az arcáról. - Tudom! - szinte ordítottam - Tudom és nem kell minden pillanatban emlékeztetned rá mert veled együtt haldoklom én is! Nem tűnt még fel hogy ugyanúgy fáj nekem is mint neked?! - fájt. Mindenhol fájt és mindenhonnan elszívta az erőmet. Ez előbb kikiabált szavakra egyikünk sem tudott reagálni. Elbuktam. Azt hittem elég erős leszek de ehhez a lelki és testi erőm mind kevésnek bizonyult. Már állni se bírtam így szép lassan összerogytam és a padlón ülve zokogtam. Férjem óvatosan mellém kuporgott és a hátamon leírt körökkel egyszerre húzott magához. Szorosan átöleltem a derekát a fejemet pedig a mellkasához nyomtam. Egyre jobban áztattam el a pólóját de egyikünket sem érdekelte. - Akarom a babát. - ezt a mondatot vártam mióta tudom hogy a szívem alatt újra egy apró manócska növekedik - De úgy akarom hogy lássam felnőni, halljam ez első szavát és lássam az első lépését. Mire megszületik ez a baba addigra lehet hogy én már nem leszek. Nem vele van a gond hanem az idővel. - a karjaiba emelt majd az ölébe fektetett. - Sajnálom. - egy szó. Mindössze ennyi jött ki a torkomon mivel a többi mondanivalót a szememből egyre gyorsabb szabaduló könnyek foglyul ejtették. - Ne sajnáld. Addig fogom szeretni ameddig csak tudom. - puszit nyomott a fejem búbjára de én még mindig csak sírtam." Ez után azt hiszem már tisztán emlékszel te is mindenre. - szomorúan néztem ki az ablakon miközben letöröltem a könnyeimet. Nem hittem hogy még maradt egyáltalán bármennyi is. - Köszönöm. - nem értettem mit köszön - Köszönöm, hogy elmondtad mindezeket az emlékeket a te szemszögedből. Azt köszönöm hogy elmesélted azt, hogy te hogy élted meg ezeket a pillanatokat. Még jobban megbizonyosodtam arról hogy hihetetlenül erős vagy, és hogy nem mindenki lenne képes ezt végig csinálni utánad. - nem tudtam mit felelni, csak megöleltem. Hosszan és csendben, egészen addig amíg Rugge és Vale ki nem totyogtak a szobából.  Anya. - álmos hangjuk édesen szólalt meg miközben az ölembe másztak. - Sziasztok! - egy- egy cuppanós puszit kaptak a fejükre. Kis lányom épp mondani szeretett volna valamit amikor hirtelen zuhanni kezdett a gép. Nem tudtam mi történik, minden elsötétült. Nem tudom mennyi idő telt el, mikor magamhoz tértem. Éreztem ahogy egy kéz simogatja az arcomat és pontosan arra a helyre ad valaki puszit ahová a férjem adta. Ez ő! Ez csak ő lehet. Rögtön kinyitottam a szemeimet és igazam volt. Ott feküdt előttem infúzióra kötve, a kórházi ágyán. - German. - szinte ráugrottam és sírtam. Eszméletlenül sírtam. - Kicsim, mi a baj? - amint meghallottam a hangját még jobban rá zendítettem. Ő odébb mászott az ágyon én pedig mellé feküdtem. Szorosan öleltem magamhoz majd megcsókoltam. Hosszan, ráérősen és szenvedélyesen egészen addig, ameddig levegő miatt szét kellett válnunk. Kezeim között tartottam az arcát miközben az ujjaimmal végig az arcát simogattam. - Milyen nap van ma? - nem értette a kérdésemet. - Szombat.  - nem tudta miért kérdezem a napot, hiszen úgy váltunk el hogy normálisan viselkedtem. - Csípj meg és mondd hogy nem álmodom! - letöröltem a könnyeimet, de hiába ugyanúgy jöttek tovább míg férjem le-nem törölte az összeset. Nem csípett meg, helyette megcsókolt. - Elmondod miért vagy ilyen fura? - kérdése közben magamhoz öleltem miközben fejemet a mellkasára helyeztem, pontosabban a szíve felé. Muszáj volt hallanom ahogy az dobog. - A műtét után elaludtam. De mielőtt elaludtam volna betettem a fülhallgatókat a fülembe. Nem indítottam el, de szerintem álmomban megnyomhattam a lejátszás gombot. Álmomban meghaltál. Buenos Airesben temettünk el. A kicsit egész jól bírták de Violetta nem annyira. A vancouveri repülő után minden kedves és nem kedves közös emlékünket elmeséltem neki amíg a gyerekek aludtak. Amikor aztán ők felkeltek és az ölembe ültek Valeria mondani akart valamit de lezuhantunk és itt ébredtem fel, melletted. - még elmesélni is rossz volt. - Élek. Jól vagyok. Teljesen tiszta vagyok. Nincs többé tumor. - ezek hallatán rá néztem ő pedig csak mosolygott, majd újra megcsókolt - Honnan veszed hogy benyomtad a lejátszás gombot? - apró puszikat nyomott a fejemre. - Mert az álmomban meghallgattam. Be kell hogy valljam imádom a Kate nevet. Katie. Nagyon tetszik. - mosolyogtam. - Szólnál Vilunak? Kérlek. - mosolygott rám én pedig lányom keresésére indultam. - Kicsim - amint meglátott sírni kezdett. Eleinte nem értettem miért aztán rájöttem, ki vannak sírva a szemeim. - Kérlek mondd hogy nem - nem tudta folytatni a mondatát. Szorosan magamhoz öleltem. - Gyere. - majd megfogtam a kezét és bevittem az apjához. Hasonlóan reagált mint, annyi kivétellel hogy ő nem sírt. Sokáig ott voltunk vele, aztán haza mentem a gyerekekhez és vissza tértem Valeriával, mivel látni szerette volna az apukáját. Elmesélte neki a napját és hogy nagyon izgult és félt. Megkérte az apukáját hogy meséljen neki valamit ő pedig a karjaiban elaludt. A műtét óta eltelt pár év. Megszületett a csodálatos kislányuk, Katherine Hope Castillo. Katie bearanyozza a napjainkat csakúgy ahogy a többiek is. Valeria idén lesz tizenkét éves Rugge pedig kilenc. Kate a harmadik életkorát töltötte.  Violetta és Leon vissza költöztek Buenos Airesbe, a kislányukkal, Lilyvel. Vancouverben csodás álláslehetőségeket kaptam, így itt maradtunk. Germannal tökéletesen megvagyunk. A szervezete áttét mentes a műtét óta, aminek eszméletlenül hálás vagyok. A kapcsolatunk nem felhőtlen, de kinek az? Boldog vagyok.  - Kávét? - ült le mellém a hintaágyra a férjem miközben átnyújtotta a bögrét. - Köszönöm. - apró csókot nyomtam a szájára majd magához karolt. Így néztünk ahogy Vale és Rugge a kertben játszanak, Katie pedig a karjaimban alszik. Szeretném ha minden dédelgetett álma valóra válna, csak úgy mint nekem. Tökéletes férj, csodálatos gyerekek és a boldog befejezés.

7
január
Germangie 199

Kellett két perc míg felfogtam mi is történt. Akkor eszméltem csak fel amikor a gyerekek rémült kiáltását meghallottam. Lisa és Violetta felsegítették Germant a földről miközben én odamentem hozzájuk és a gyerekeket nyugtatgattam. - Nyugalom, apa jól van. - hajtogattam folyamatosan miközben fél másodpercenként a férjem felé emeltem a tekintem. Lisa és az unokahúgon a pajta felett lévő helyiségbe vitték férjemet én pedig két tűz közé szorultam. - Kicsim maradjatok itt megnézem hogy apa hogy van és ha minden rendben van fel jöttök ti is. - Ruggerro nem értette mi történik de mivel látta hogy a nővére is sír, ő is így tett. Mindkettőjüknek letöröltem a könnyeket az arcukról majd egy-egy puszi után felmentem Germanhoz. - Mi történt? - nem kimutatva mennyire meglepődtem a látványtól rohantam a férjemhez, és leültem mellé az ágyra. A padlás át volt alakítva egy lakássá. Konyha, fürdő és egy háló rész. - Először is nyugodj meg mert ez csak árt mindkettőtöknek de ezt már tudhatnád. Nincs semmi baj csak kicsit szédülök. - szemeit össze szorítva feküdt az ágyon. Tudtam hogy nem kicsit szédül. - A gyerekek nagyon megijedtek és szeretnének fel jönni. Fel hozhatom őket? - folyamatosan végig simítottam a kezemmel az arcát. Férjem rám nézett és egy aprót bólintott. Lementem a gyerekekért de csak Ruggét találtam ott ahol hagytam. Amint kisfiam észrevett lemászott a szénabáláról és a karjaim közé vetette magát. - Kicsim, hol van Valeria? - leguggoltam hozzá miközben a szeméből áradó könnyei miatt vizes arcocskájáról törölgettem azokat. - Szó nélkül felült Cukorfalatra és elment. Én szóltam neki hogy álljon meg de nem hallgatott rám. - Ru a vállamra hajtotta a fejét és zokogott amíg én az ölembe vettem és próbáltam megnyugtatni.Mielőtt rákérdezhettem volna merre vágtázott el a lányom az unokahúgom toppant be. -Mi az hogy felült a lóra és elment? Még is merre? - Violetta az öccsére nézett ő pedig válaszként az erdőre mutatott. Abban a másodpercben, amikor belegondoltam hogy a kislányom egyedül van az erdőben és egy ló hátán vágtat egy világ tört össze bennem. Feltettem magamnak a kérdést, "mit vétettem? ". A férjem haldoklik, a lányom elszökött. - Kicsim ne sírj, nem lesz semmi baj. - nem tudtam hogy magamat vagy a zokogó kisfiamat akartam jobban megnyugtatni. - Szólók Jacknek, én itt maradok Ruggeval és Germannal, ti menjetek keressétek meg a lányt. - szaladt le a padlásról Lisa majd tovább is ment a házhoz hogy értesítse férjét a fejleményekről. - Vissza teszem a nyerget a lovakra. - unokahúgom kihozta a lovakat majd felnyergelte őket, Lisa pedig ez idő alatt felment kicsimmel a férjemhez. Jackel és Violettával együtt felültünk a lovakra és az erdő felé vettük az irányt. Amint beértünk a sűrűjébe, külön váltunk és Valeriát kezdtük el szólongatni. Torkom szakadtából üvöltöttem a nevét, de nem kaptam választ. Már egy órája keringtem a fák és bokrok között amikor a telefonom csengése felrázta az erdőt a sajátos csendjéből. - Angie, Jack vagyok. Gyere haza, megtaláltuk. - éreztem ahogy leutánozom az a hatalmas mosolyt ami a vonal túl oldalán jelen volt. Nem válaszoltam csak vissza mentem a tanyára olyan gyorsan ahogy tudtam. Amint megérkeztem leugrottam Ígéret hátáról majd a földön ácsorgó kislányomat a karjaimba emeltem. - Kérlek soha többe ne csinálj ilyet. - a hangom nyugodt volt ajkaim mégis reszkettek. Bármi történhetett volna kislányommal, azt pedig nem éltem volna túl - Kicsim, miért szöktél el? - arcát a kezeim közé fogtam és letöröltem a könnyeit. - Nem akarom hogy apa meghaljon. - ez a mondtam egyszerre sokkolt le és tört össze. Tudja, és kitudja mióta szenved úgy ahogy én szenvedek már régóta. - Gyere ide. - újra magamhoz karoltam kislányomat, aki a jelek szerint már nem is volt olyan kicsi. - Minden rendben lesz. - erősebben öleltem magamhoz Valeriát, ő pedig szorosan karolta át a nyakamat és áztatta el azt a könnyeivel. Mindenki körülöttünk állt és minket néztek. Éreztem a hátukon a sajnálkozó és fájdalmas tekintetüket. - Apához akarok menni. - együtt töröltük le a könnyeit miközben bólintottam és felmentem kislányommal a padlásra. Valeria óvatosan közelített apukája felé majd German rá mosolygott a lányunkra. - Kicsim, miért sírsz? - a kérdésből adódóan rájöttem hogy Valeria újra sír ezért a hátára tettem a kezem és a férjem felé támogattam. Valeria nem mondott semmit csak bemászott az apja ölébe és a mellkasába temette a fejét. Amint kislányom biztonságos karok között pihent lementem hogy felhozzam kisfiamat és hogy unokahúgomat is felküldjem az apjához. Most szükségük van egymásra. Amíg ők fent pihentek én mindent bepakoltam a kocsiba és megköszöntem a vendéglátóinkat a fantasztikus túrát és azt amit értünk tettek. - Nagyon szívesen tettük, bár nem bántuk volna hogyha a nap vége máshogy alakul. - Jack kettőjük nevében is beszélt, a felesége még sokkolva volt a hallottak miatt, mivel German nem szólt nekik a betegségéről. - Megyek, összeszedem őket. - elejtettem egy halvány mosolyt majd a pajta felé indultam amikor hátulról valamelyikőjük elkapta a karomat, így vissza fordultam. - Hogy bírod? Hogy vagy ilyen erős? Én a helyedben már egy roncs lennék. - a nő csak ennyit mondott majd könnycseppje kiszökött a szeméből. - Az elmúlt 10 hónapom azzal telt hogy óránként felkeltem esténként és ellenőriztem a lélegzet vételét, mindenben támogattam, titkolóztunk mindenki előtt aztán haza jöttünk. Itthon folytatta a kezeléseket de nem teljesen hatottak, így már csak a műtét maradt, de German már nem szeretné kés alá feküdni. - küzdöttem hogy ne sírjam el magamat, eddig jól csináltam - Sírtam, rengeteget, volt amikor együtt sírtunk. Aztán megbeszéltük mit szeretne utoljára tőlem. Azt mondta hogy jöjjünk haza és hogy legyen még egy gyerekünk. - a harcot elbuktam, így a szememből kiszökkenő vízcseppet egy hirtelen kézmozdulattal tüntettem el arcomról - Most pedig itt vagyunk. - próbáltam mosolyra húzni a szám de nem ment. Túl nagy volt a fájdalmam odabent hogy kívül mosolyogjak. Lisa és Jack búcsú gyanánt megöleltek és adtak egy puszit a fejemre majd újra elindultam hogy össze szedjem a családomat. - Gyertek, menünk haza. - újra koptatni kezdtem a nem túl hosszú lépcsősor fokait. Levittem a gyerekeket és be tettem őket a kocsiba miután el köszöntek a nem rég megismert családtagoktól. Violetta lesegítette apját a padlásról majd lassan, óvatosan hátra ültettük. - Köszönök mindent. - egy utolsó ölelés után volán mögé ültem és megkezdtük a másfél órás utat hazafelé. Az úton mindenki elaludt kivéve engem és Vilut. - Hogy érzed magad? - pár másodperc erejéig felé fordultam aztán újra az útra koncentráltam. - Nem is tudom. Kavarognak benne az érzések és azokkal együtt keverednek a gondolatok. Félek, mert tudom hogy őt is elfogom veszíteni. Persze ez az élet rendje de nem gondoltam hogy ilyen hamar jön majd el ez az időszak. - hátra pillantott hogy mindenki alszik-e - Ez nem mehet így tovább. Vissza kell mennünk Vancouverbe és rá kell beszélni őt a műtétre. - piros volt így hosszabb ideig tudtuk egymás tekintetében keresni a válaszokat, de nem igazán leltük meg őket. - Tudom önzőségnek gondolod, de nem hagyhat itt 3 gyereket és téged sem. Emlékszem mennyire megviselt amikor eltűnt egy évre. Nem csak téged hanem mindenkit. Valeria nem szólalt meg több mint egy évig, benned egy világ omlott össze.Ez nem történhet meg újra. - amikor elindult az autó újra társalogni kezdtünk. - És veled mi volt? Benned mi zajlott le? - óvatosan vettem be a jobb kanyart hogy a hátul ülők ne boruljanak egymás ölébe. - Én úgy éreztem elvesztettem azt amim maradt. Tudtam hogy itt vagy nekem és hogy mindig itt leszel amiért iszonyúan hálás vagyok és nem tudom elégszer megköszönni amit értem teszel és ritkán mondom hogy szeretlek de így van. Jobb nénikét kívánni se tudtam volna. - mosoly kúszott a számra - De azt láttam hogy az az ember aki még akkor is mosolygott amikor a szerelme mással állt az oltár elé, mélységesen szomorú. Amikor láttam hogy magadba zuhantál egyszerűen nem tudtam tovább nézni ahogy szenvedsz. - leparkoltam a házunk elé majd megegyeztünk unokahúgommal hogy ő viszi a kishúgát én pedig az öccsét. Táskámból elő halásztam a házkulcsot majd 5 perc bénázás után beletaláltam a kulcslyukba. A házba érve levettük a cipőnket majd az emeletre mentünk és bevittük a gyerekeket a szobájukba. Kicsimet óvatosan a matracra tettem és egyenként szedtem le róla a ruhadarabokat. Miközben ráadtam a pizsamáját fél perc erejéig felébredt és elmotyogta hogy szép álmokat anya majd vissza merült az álmok világába. Vissza mentem az autónkhoz és pár percig néztem ahogy a férjem édesen alszik az ablaknak dőlve. - Szivem, ébresztő, itthon vagyunk. - az egyik kezemmel kicsatoltam a biztonsági övet a másikkal pedig az arcát fogtam és a nagyujjammal cirógattam azt. Tudtam hogy szereti ha így ébresztem fel, így kénytelen voltam tükrözni az arckifejezését amikor mosolyogva nyitotta ki a szemeit majd megfogta a kezem és megcsókolta. Kiszállt a kocsiból és hatalmas megnyugvást nyújtott az hogy már egyedül tudott menni és nem kellett segítenem neki. Elmúlt a szédülés. Bezártam a négykerekűt aztán bementünk a házba. Megvártam míg elköveti azt a mozdulatot amit én is megtettem amikor behoztam a kisfiamat majd felmentünk a szobánkba. Pizsamát vettünk és úgy aludtunk el ahogy minden este. Háttal voltam a mellkasának ő pedig a lehető legközelebb vont magához. A karjait körém fonta én pedig az övé köre tekertem sajátjaimat. Nem tudtam elképzelni hogy többé nem így alszom el minden este. Egyszerűen nem. Reggel kislányom ébresztett és jelezte hogy nincs bennem több táplálék számára. Kezeimmel automatikusan férjem után kutattam de a helye már hideg volt az ágyon. Komótosan kikászálódtam a textilek közül és egyenesen a konyhába mentem. - Jó reggelt! - a családom többi tagja az étkezőben körül ülte az asztal és reggeliztek. - Hmmm, pirítós, lekvár, vaj, kifli, kalács és tea vaj. - miután felsoroltam magamnak az asztalra tett ételeket rögtön tudtam mire van szükségünk - Nutella! - férjem mindig tart itthon nekem egy üveggel, tudja hogy mániákusan fogyasztom. Természetesen a gyerekeknek is csináltam nutellás kenyeret annyi különbséggel hogy nekik lehagytam róla a mézet, a kakaóport és a málna darabkákat. - Nem lesz az egy kicsit édes? - mindenki engem nézett miközben én hatalmasat haraptam a tökéletes reggelimbe. - Már megszokhattátok volna hogy amikor terhes vagyok minden mindennel eszek. - a szám tele volt a nutellás mámorommal miközben magyarázatot adtam a családomnak. Miután megemésztettük a dolgokat - én a reggelim, ők a kinézetét - férjem rám nézett majd az emeletre, tudatta, beszélni akar velem. German még szöszmötölt valamit a konyhába. Nem vártam meg, felmentem a szobánkba. Amint beértem a helyiségbe és leültem az ablak mellett lévő bőrfotelembe a férjem is bejött. Szó nélkül leült mellém, megfogta a kezeimet és a szemembe nézett. - Annyira sajnálom. Olyan sok fájdalmat okoztam, annyiszor megbántottalak, nem csupán a tetteimmel hanem a szavaimmal is. Hallottam amit tegnap Viluval beszéltetek és - hangja elhalkult így átvettem a szót. - Édesem, semmi baj. Megtörtént, megbeszéltük és már el is felejtettük. Szeretlek és együtt vagyunk, ez a lényeg. - rá mosolyogtam és adtam egy puszit a szájára. - Nem akarom hogy többé fájjon neked, nektek bármi is amit én okozok vagy velem kapcsolatos. - felállt majd a szekrényéből elővett egy bőröndöt - Én már összepakoltam, rajtatok múlik hogy mikor repülünk vissza Vancouverbe. - nem hittem el amit láttam. Ott állt a szoba közepén, minden lényeges dolgával és az összeszedett gondolataival. - Ezzel azt akarod mondani hogy vállalod a műtétet? - biztosra kellett mennem, hogy egy dologra gondolunk. - Igen. Már beszéltem Archieval és vár minket. Azt mondta hogy ha oda értünk és kipihentük az utat hívjam fel. - Annyira szeretlek! - az ölébe ugrottam ő pedig magához szorított.

- Biztos ezt akarod? - boldog voltam

- Biztos ezt akarod? - boldog voltam. Végre esélyt láttam arra hogy a férjem életben marad. - Biztos. Nem akarok több fájdalmat okozni egyikőtöknek sem. - tükröztem mosolyát majd megcsókoltam. - Elképzelni sem tudod hogy ezzel mennyire boldoggá teszel, újra reményt nyújtasz és ez az érzés fantasztikus. - rámosolyogtam majd bementem a gyerekek szobájába. - Vale, Rugge mi lenne ha elmennénk látogatóba? - az arcomra fagyott a mosoly amit férjem okozott. - Hova? - egyszerre szólaltak meg aztán egymásra is nevettek. - Meglátogatjuk Lanát, Seant és a többieket Vancouverben. - a gyerekeknek felcsillant szeme majd rögtön a játékaikat kezdték el pakolgatni én pedig a ruhájukat tettem egy-egy bőröndbe. Másfél óra elteltével felöltöztettem őket és elpakoltam a ruháikat. Átmentem a szobámba majd a saját dolgaimat is összeszedtem a gondolataimmal együtt aztán megnéztem hogy áll a pakolással az unokahúgom. - Meg van mindened? - sétáltam be a szobájába. - Igen, részemről mehetünk. - rám mosolygott majd kihúzta a bőröndjét a szobájából. - Részünkről is. - férjem gyerekeinkkel az oldalán jött ki a szobából - Szóltam Olgának és Ramaillonak is, menjünk köszönjünk el tőlük. - férjem levitte a bőröndjeinket aztán jött a búcsú, ami mindig fáj. - Nem akarok búcsúzkodni. - jelentettem ki - Gyertek velünk. - azt hiszem ezzel a hirtelen ötletemmel mindenkit megleptem. - Mindannyiunknak szüksége van rátok, ti is családtagok vagytok, kérlek gyertek velünk. - German magához karolva támogatta az ötletemet. - Csomagolok! - ahogy ezt ki mondta Olga, már szinte a bőröndjét húzta elő. - Ramaillo, ugye te is jössz? - kisfiam a padlóról, hogy felnézhessen rá, szinte hátra törte a nyakát. - Ki nem hagynám az utat. - mosolygott majd ő is elment pakolni. Még fél órát vártunk rájuk aztán a reptérre indultunk. Természetesen a magángép pilótája már várt ránk, így mindent előkészített. - Jó újra látni uram! - a pilóta megvillantotta hófehér fogsorát. - Téged is Tyler! - intett neki a férjem majd miután mindenki felszállt a gépre és el is helyezkedett, ő is elfoglalta a helyét. Violetta férjével váltott üzeneteket amíg a gyerekek rávették Olgát és Ramaillot hogy játszanak velük. - Olyan jó lesz újra látni mindenkit. Lana babája már 3 hónapos és ki tudja mi történt még velük. De keresnünk kell egy albérletet. - utóbbi mondatom az elmém hangosan kimondott gondolata volt. - Már találtam egy megfelelő helyet ahol lakhatunk, ezzel nem kell foglalkoznod. - apró puszit nyomott a homlokomra én pedig az ölébe feküdtem, fejem a combjain, a lábaim pedig félig a kanapén voltak, félig pedig lelógtak onnan. - Gondolkodtam, és letelt az a fél év amit jósoltak nekem. Ez csak jót jelenthet, nem? - tincseimmel játszott miközben a szemembe nézett. - Biztos vagyok benne! - mosolyogtam majd kisfiam kezdte el húzgálni a pulóverem ujját, jelezve hogy ő is itt van. - Anya! - majd a karjait felém nyújtotta azt várva hogy ölbe vegyem. Mivel a magángépünkön utaztunk, így sokkal kényelmesebb volt. Volt egy külön szoba franciaággyal, hat fotel, egy négy személyes kanapé egy kisebb hűtő aminek a tetejére egy mikró volt helyezve és egy kis asztal. Arrébb húzódtam a kanapén így kicsim a karjaim közé tudott feküdni. A nővére persze rögtön csatlakozni akart hozzánk így inkább átköltöztünk az ágyra. Valeria a papáján, Ru pedig rajtam kényelmesedett el és így néztük a kedvenc meséjüket a tableten. Személy szerint nem bírtam sokáig így hamar elaludtam férjem mellkasán. Néhány perc erejéig keltem fel amikor a kicsik átvándoroltak hozzám így a jobb karommal Valeriát öleltem magamhoz a ballal pedig Ruggét. 13 óra repülés után újra a betont érintett a talpam. Már szinte el is felejtettem mennyire rossz ennyit ülni és feküdni egy repülőn. - Anya, anya, ott van Bex! - ugrált mellettem a kislányom miközben fogta a kezemet. - Angie!! - azt hiszem a hangár ahol leszálltunk Bex hangjától zengett és nem az épp landoló járatoktól. - El sem hiszem hogy újra látlak! - szorosan magamhoz öleltem rég nem látott barátnőmet. - Bex! - Valeria vöröske ölébe ugrott ő pedig pördült vele egyet. A többieket is üdvözölte majd két kocsi felé vitt minket amik ránk vártak. Bex férjének, Marcnak is köszöntünk aztán két kocsiba szálltunk. Violetta, Valeria, Ramaillo és Olga, Marccal mentek, én a kisfiammal és a férjemmel pedig félve de Bex mellé ültünk be. Annyira jó volt őket látni egyszerűen boldog voltam. A férjem reményt nyújtott mindannyiunknak és újra a családommal vagyok. Igen a családommal. Rengeteg ideig éltem csodálatos emberekkel és velük egy család lettünk. Fél óra autózás után egy gyönyörű családi házhoz érkeztünk. - Remélem tetszeni fog belülről is. - mondta miután látta az arckifejezésem. A ház külső oldali szürkék voltak. Aki szembe állt a házzal belátott a konyhába és az étkezőbe az üvegfalaknak köszönhetően. A tetőn korlátok voltak, feltételeztem hogy ott is van valami. Elő szedtük a csomagtartóból a bőröndöket majd bementünk a házba. Amint beléptem a házba az étkező tárult elém. Egy normál méretű, fenyőfa étkező asztal, nyolc fehér színű, falábakon álló székek körülötte. Az étkező mögött terült el a hatalmas nappali. A padlót puha szőnyegek a szobát pedig egy kanapé díszítette. A dívány előtt egy dohányzóasztal helyezkedett el a falon pedig a televíziónk lógott. A konyha szinte olyan volt mint az otthoni, annyi különbséggel hogy itt minden bútor fehér márványszerű lapokkal volt fedve. Az emeleten voltak a szobáink. Volt egy hatalmas szoba, egy kihúzható ággyal és egy kis erkéllyel. A mi szobánk és a gyerekek szobája is persze külön volt de az erkélyrész kint összekötötte a két szobát. A gyerekeknek szobája is két oldalra oszlott, a bal oldalon volt egy ágy és hozzá bútorok és a jobb oldalon szintúgy ezek megtalálhatóak voltak. Olgáék és Violetta szobája is olyan volt mint a miénk. Egy franciaágy volt a szoba közepén, azzal szemben egy téve, az ágy két oldalán két éjjeliszekrény, a falban pedig beépített szekrények. Azt a két szobát is összekötötte a kinti erkélyrész. - Ez a ház fantasztikus! - csak álltam és gyönyörködtem magában az épületben. - Örülök hogy tetszik, főleg úgy hogy a fürdőszobát még nem is láttad. - azt hittem ez a férjem fogja elsütni de German hangja helyett egy ismerős női hang szólalt meg a folyosó végéről. - Lana! - szinte a nyakába ugrottam - El sem hiszem hogy látlak! Annyira hiányoztál! - végig néztünk egymáson miután elengedtük a másikat. Rögtön beszélgetni kezdtünk miközben kipakoltunk és berendezkedtünk. Miután mindenki elrendezkedett Olga készített nekünk vacsorát. Barátaink megvárták míg a gyerekeket lefürdetem és ágyba tettem, hogy azután tudjunk beszélgetni. Mire vissza tértem az újdonsült nappalinkba már mindenki ott volt. Ginniéktől kezdve Emilien át Seanig. - Uram-atyám! - mindenkit megöleltem és megpusziltam. Sokan mondták hogy akkor jöttek rá mennyire hiányzott valaki amikor sok idő után újra találkoztak. Sose hittem el hogy hiányozhatnak úgy emberek, és mégis. - Te jó ég! Lana, ő? - Sean karjaiban egy édes csöppség szendergett akiről üvöltött hogy Parrilla. - Bemutatom neked Michael Daniel Maguiret. - át vette férjétől a kisfiát majd leült mellém a picivel. Egyszerűen tüneményes volt az a baba. - Mintha téged látnálak amikor baba voltál. - áradoztam Michael édesanyjának. - Nekem is ez a bajom. - dünnyögött Sean, mire pára felnevettünk. Ezután felvilágosítottuk az apukát hogy a fiúk általában az anyjukra hasonlítanak amit persze nem nagyon akart elfogadni. Nagyon sokáig beszélgettünk és közben azon is megegyeztünk hogy holnap miután German túl lesz a műtét előtti vizsgálatokon mindenki átjön hozzánk, természetesen gyerekekkel együtt és kicsit lazulunk. Éjfél körül távoztak a vendégek mi pedig rögtön zuhanyozni majd aludni mentünk. Nem sokkal azután hogy elaludtam arra keltem fel hogy valaki megfogja a kezemet és szólongat. - Mi a baj kicsim? - mihelyst kinyitottam a szemem és kissé észhez tértem, magam mellé fektette kisfiamat ő pedig ösztönösen hozzám bújt. - Már semmi. - mosolyogva pusziltam meg kicsimet majd újra elnyomott az álom. Reggel ismét Rugge ébresztett fel mivel éhes volt. Az ölembe vettem és lementünk a konyhába, ahol Olga már várt minket a reggelivel. Nem sokkal utánunk érkeztek a többiek, a közös reggeli után már nem volt más hátra minthogy a férjemmel és az unokahúgommal elinduljunk a kórházba. Az autó utat inkább zenehallgatással töltöttük mintsem beszélgetéssel. Germanba karolva sétáltunk be a klinikára ahol már az orvosa várt minket. Amíg őt elvitték a műtét előtti kötelező vizsgálatokra, nekünk kint kellett helyet foglalnunk a hallban és Archie tájékoztatott minket. - Először is, muszáj kicsit lenyugodnotok. Tudom hogy nem egyszerű de ha German látja hogy mennyire idegesek vagytok attól neki csak rosszabb lesz. - higgadtnak és nyugodtnak tűnt, bíztam benne hogy azért mert lát esély a kiútra ebből a káoszból. Tudnotok kell hogy  a műtét nem minden esetben vállalható. Ha sok áttét van nem műtünk, mivel akkor nincs értelme felnyitni a betegek hiszen nem tudjuk minden eltávolítani és ez esetbe a beteg szervezte sem elég erős ahhoz hogy kibírja a műtétet. Ez egy verzió a sok közül. Az is előfordulhat hogy nincs áttét így csak kivágjuk a tumort. Van olyan amikor az adott területet teljesen körbe növi. Ezeket azért mondom el hogy feltudjatok készülni. Még nem tudjuk melyik opcióval állunk szemben. - a tájékoztató után nem tudtam hogy hogyan is érzek. Féltem, megijedtem vagy talán reménykedtem, nem tudom. Teljesen belemerültem a gondolataimba csak akkor tértem vissza az emberek közé amikor unokahúgom megölelt én pedig köré fontam a karjaimat. - Minden rendben lesz. Oké? - egy bólintással felelt majd még körülbelül negyed órán át vártunk Germanra. A kórházi köpeny nélkül, saját ruháiban jött vissza és közölte hogy mehetünk, mindennel kész vannak. - Mehetünk. - bágyadtan mosolygott ránk, mi szó nélkül felálltunk és az autóig tartottuk is a némaságunkat. Az úton megbeszéltük hogy holnap ugyan erre az időpontra jövünk. Amint hazaértünk German felment a szobánkba pihenni - eléggé lefárasztották a vizsgálatok - én pedig a gyerekekkel foglalkoztam. Miután Valeriát lefoglalta a tv, Rugge pedig Viluval ment bevásárolni, én felmentem férjemhez. Még aludt amikor bementem, így halkan kezdtem el átnézni mit is pakoljak össze neki egy utazótáskába, holnapra. Ha megműtik utána biztos hogy bent marad.

* German szemszöge*

- Mit csinálsz kicsim? - feleségem társaságára ébredtem. - Pakolok holnapra. - nem nézett felém, folytatta a dolgát. - Drágám, nem biztos hogy megműtenek. -kikászálódtam a textilek közül majd a feleségem elé sétáltam. - De ha igen, akkor nem akarlak ott hagyni egészen addig míg újra fel nem kelsz legalább annyira hogy " Angie élek" vagy csak annyira hogy  "élek" vagy esetleg kinyögsz egy "oké"-t, de az is elég ha kinyitod a szemed és rám mosolyogsz pár percig és - mielőtt még jobban pánikolni kezdett volna szorosan magamhoz öleltem úgy, hogy arca a mellkasomon pihenjen. - Nem kérek semmi mást, csak hogy nyugodj meg, oké? - válasz ként egy aprót bólintott majd rám nézett. - Ugye tudod hogy kimondhatatlanul szeretlek? - annyira fájt látni azt a rengeteg szomorúságot a szemében. Nem akartam elfogadni hogy azt mind én okozom. Olyan régóta látom ilyennek Angie-t. Vissza akarom kapni a boldog és vidám feleségemet, akit elvettem. - Tudom, és én is szeretlek. Mindennél jobban. - rá mosolyogtam majd hosszan megcsókoltam. Percekig csak álltunk a szoba közepén és a pillanatnak éltünk. A nap hátra levő részében a gyerekkel játszottunk, átjöttek az itteni barátaink. Másnap reggel pontban fél tízkor indultunk el. Borongós, szomorkás idő volt, lassan haladtunk de beértünk a klinkkára. A nővérpultnál nem megállva haladtunk tovább Dr. Hopper irodája felé. Kopogásunk után bementünk majd megkért minket hogy foglaljunk helyet a bőrkanapén. - Még ma elvégezzük a beavatkozást, ha megfelel. - rezzenéstelen arccal ránk, inkább rám nézett. Miután a feleségem és a lányom is szorosan megöleltek elvezettek minket a szobámhoz. Egy kórházi köpenybe kellett bújnom, mivel nemsokára már a műtőben leszek. - Remélem megfelel a szoba. - bólintottam majd folytatta - Körülbelül húsz perc múlva felviszünk,de ebből minimum tíz perc teljes nyugalomra lesz szükség. Ameddig nem jön a nővér addig magatokra hagylak titeket. - a szívem egyre csak kihagyta az ütemeket az idegességemnek hála. - Megyek hozok neked kávét. - feleségem a lányomra mosolygott majd kiment az ajtón. - Próbálj meg nem meghalni, jó? - könnyeivel küszködött én pedig magamhoz öleltem miközben elmormoltam egy az utoljára elhangzott szavát. - Szeretlek. - suttogtam majd vissza mondta a sokszor kiejtett szót. A maradék időmben Angie váltotta Violettát. - Nem szeretnék szülinapi buli helyett temetést rendezni úgyhogy ne merészelj meghalni, világos? - még ilyen helyzetekben is megtudott nevetni. - Szeretlek! - mosolyogva húztam magamhoz, lehet többé nem lesz rá esélyem. - Kicsim legyünk őszinték. - leültettem magam mellé az ágyra - Lehet hogy balul sül el a műtét, Archie is elmondta a kockázatokat. Ha nem élném túl - a szavamban vágott. - Ne mondj ilyet könyörgöm. Már annyi mindent túl éltél. - a mai napon az első könnycseppje is meglátta  napvilágot. - Tudom, de kérlek hallgass végig. - letöröltem az arcáról a könnyeit majd folytattam - Szeretném ha ezt meghallgatnád. - a kezébe adtam egy mp3 lejátszót miközben megláttam a nővért az ajtóban, majd jelezve neki hogy még egy percet kérünk várt - És szeretném hogy tudd, nálad jobb dolog nem történhetett volna az életemben. Szeretlek. - mindketten hullajtottuk a könnyeinket majd ajkunk - lehet hogy utoljára - összeforrt. Miután elbúcsúztunk ő elhagyta a szobát. Mielőtt még  előkészítettek volna az operációhoz, a nővér kinyitott egy ablakot én pedig elmélyedtem a gondolataimban. A halál előtt a haldokló ember hirtelen jobban lesz. Meg örül hogy még van kiút. De ott legbelül tudja hogy ez a vihar előtti csend. Tudod hogy minden ami körülötted történik igazságtalan, tudod hogy te nem ezt érdemled. Dühöngve ülsz és bámulsz kifelé az ablakon a viharra várva. A vihar előtti csend már túl nagy. Már látod a felhőket és a nyitott ablakon át érzed azt az erős szél löketet amit vártál.Amint megérinti az arcodat a hideg fuvallat tudod hogy itt van, eljött, mert ez már a vihar. Villámlik, dörög a szél pedig süvít. Erre van most szükséged.És hirtelen elkezd szakadni az eső. Az égen másodpercenként jelennek meg a villámok és folyamatosan hallattatják a hangjaikat. Az égiek tombolnak és velük együtt tombolsz te is. Ott fent tudják hogy mindez igazságtalan de te mégis megéled. Ezért tombolnak veled. Tombolnak és dühöngnek hogy te velük együtt tudj kibontakozni mert erre vártál, vihar előtti csend után az őrjítően hangos káoszra. Mert erre nincs jobb szó mint a káosz. Ami a fejedben játszódik, ami előtted van. Ez mind káosz. Düh, fájdalom, csalódás, igazságtalanság. Halál.

29
október
Germangie 198

Sziasztok! Először is sajnálom hogy sokáig nem volt rész! Elkezdtem a gimnáziumot, meg kell szoknom az elvárásokat, természetesen több a tananyag is de igyekszem mindent megtenni annak érdekében hogy tudjatok olvasni! Viszont el kell hogy áruljam nektek hogy a vége fel közeledünk. Ezen kívül még két részt fogtok olvasni a blogon. A 200. rész lesz a befejező rész. Hogy lesz-e folytatása egy másik blogon nem tudom, még semmit sem tudok, de addig is jó olvasást mindenkinek! ( ha lesz folytatása azt jelezni fogom )

Emily F. Blake

- Általában a "beszélnünk kell"- el kezdődő beszélgetések 80%-a rosszul kezdődik. - sóhajtottam miközben hátra dőltem. - Muszáj beszélnünk arról hogy te mit akarsz. - nem nagyon értettem mire akar kilyukadni. - Miről beszélsz? - felültek miközben a lábaimat az ölébe helyeztem. - Már megbeszéltük hogy nekem mi az utolsó vágyam de azt hogy te mit szeretnél...arról nem beszéltünk. - kezeit a lábamra rakta majd a szemeimet fürkészte de én menekülni akartam a tekintete elől. Folyamatosan előre néztem, ez olyan téma amiről a legkevésbé szerettem volna beszélni. Felálltam majd az előttünk elterülő tóhoz siettem. - Ang, kérlek. - utánam jött és a karomnál fogva magához húzott. - Amit akarok szinte lehetetlen. - újra a könnyeim rabja lettem, eluralkodott rajtam a félelem és a szorongás. - Mi az? - megfogta az egyik kezemet a másik szabad kezével pedig letörölte a könnyeimet. - Te - szinte suttogtam majd pár másodperc után a szemébe néztem és folytattam - Azt akarom hogy velem legyél. Veled akarom látni ahogy Valeria az első szalagját nyeri a lovas versenyeken, veled akarok szurkolni Ruggero első kosár vagy foci mérkőzésén, azt akarom hogy ott legyél amikor a kislányunk megszületik, hogy amikor felsír te vedd először a kezedbe és te add át nekem. Azt akarom hogy ott legyél amikor haza megyek a kicsivel és amikor bemutatom a testvéreinek, hogy akkor is ott legyél amikor először felnevet és amikor kimondja az első szavát. Amikor járni kezd. Azt akarom hogy ott legyél velem amikor le érettségiznek, főiskolára és egyetemre mennek. Veled akarok élni és veled akarok megöregedni, veled akarom leélni az életem. De ezek mind vágyak és azok is maradnak valószínűleg mivel valaki odafenn nagyon nem akarja hogy sikerüljenek a dolgok - a könnyeim szaporábban folytak mint eddig bármikor, az utolsó mondatom zokogva üvöltöttem. Dühös voltam és nem tudtam felfogni hogy nincs sok hátra. - Ssssshhhhh - magához ölelt, az egyik kezével a hátamat simogatta a másikkal magához szorított miközben megnyugtatóan nyomott apró csókokat a homlokomra. - Azt akarom hogy menjünk vissza és próbáljuk meg  a műtétet. Tudom önző vagyok mert azt kérted jöjjünk haza de szükségem van rád. Nem csak nekem hanem a gyerekeknek is. - a hangom elcsuklott majd kezemmel az arca után nyúltam és óvatosan megsimítottam. - Rendben. Menjünk vissza. De ha vissza megyünk folytatod a színészkedést. Miattam mondtál le róla de ekkora áldozatot nem kell hoznod. Se értem se másért. - egy utolsó puszit nyomott a fejemre majd kézen fogva vissza sétáltunk a hintaágyhoz. - Nem érted tettem, hanem értünk. - mélyen a szemébe néztem, elengedtem a kezét és hosszan megcsókoltam. A szomorúan eltöltött perceink után az egész délutánt át nevettük. Olyanok voltunk mint két rossz kamasz gátlások és határok nélkül.  - Mindjárt besötétedik, ideje lenne vissza menni. - javasoltam amit férjem helyeselt is így felültünk a lovakra és vissza vágtáztunk a farmra. Lisa és Jack a tornácon lévő padon ülve vártak minket. Amint megálltunk a négylábúakkal férjem rokonai hozzánk siettek. - Jól éreztétek magatokat? - Lisa megsimogatta lovát majd bekísért minket az istállóba. - Nagyon jó volt nem beszélve a tájról és a lovakról, Valeria imádta volna. - áradoztam miközben elkezdtem le nyergelni Ígéretet. - Ki az a Valeria? - az elhangzott kérdés után Germanra emeltem a tekintetem és azzal a bizonyos nézésemmel néztem rá. - Te nem mondtál el semmit igaz? - összefontam karjaimat majd választ adtam a nagynéni kérdésére - Lisa nekem rettentően aranyosnak és szimpatikusnak tűnsz és kedvellek de ezek után valószínűleg el fogsz ítélni úgyhogy örülök hogy megismerhettelek. - majd egyszerűen elkezdtem mesélni az élettörténetemet - Valeria a lányunk és van egy fiúnk is Ruggero és úton van a következő kislányunk. Violettát nem tudom ismered-e de German előző feleségét biztosan. - a nyerget a helyére tettem. - Persze, Vilut is és Mariat is ismerem, ismertem, de szerintem ezt a beszélgetést folytassuk bent. - miután bent egy tea mellett leültünk folytattam a történetet. - Maria a nővérem volt. Germannal tizenhat éves koromban találkoztam és rögtön beleszerettem- férjemmel egymásra mosolyogtunk - de én apával elköltöztem és a testvérem pedig itt maradt. Egymásba szerettek és German Mariat vette el, nem engem de a múltnak egy percét se bánom. Egyszerűen imádom az unokahúgomat és rettenetesen hálás is vagyok neki. Ahogy elfogadta a helyzetet, elfogadta a kapcsolatunkat és a testvéreit is. - kavargattam a teámat majd German folytatta a mondandómat. - Angievel olyanok mint anya és lánya de tényleg. Mindenben támogatják egymást és mindketten ugyanolyan önfejűek is. - erre a mondatára felkaptam a fejemet. - Azért téged sem kell félteni German. - Jack is csatlakozott hozzánk. Levette a kalapját és a kabátját majd miután adott egy csókot a feleségének leült mellé és én folyattam. Jött a szokásos történet, a nevelőnő az hogy nem énekelhetett Violetta az esküvő és a többi. - Angie, drágám miért ítélnélek el? Csodállak amiért kiálltál a szerelmedért és nem hagytad hogy a saját feje után menjen az unokaöcsém. És hálás is vagyok amiért Violetta életében vagy és hogy segítettél Germannak felnevelni őt. Köszönöm neked, és persze nagyon szívesen megismernénk a család többi tagját. - ez a nő egyszerűen fantasztikus volt. - Gyertek el hozzánk holnap ebédre. - javasolta German de Jack ellenkezni kezdett. - Gyertek ti és akkor elmegyünk túrázni is. - meg kell hogy mondjam ez az ötlet jobban tetszett. - Rendben, akkor holnap. - búcsúzkodtunk majd beszálltunk a kocsiba és haza indultunk. A tanyáról kivezető úton elaludtam és legközelebb csak akkor ébredtem fel amikor férjem apró puszikkal hintette be az arcomat és a nyakamat. - Megérkeztünk. - a lélegzetem már kicsit sem volt olyan egyenletes mint amikor aludtam főleg miután felébredtem. German még mindig a nyakamat csókolgatta és hogy teret adjak neki hátra döntöttem a fejemet.  - Menjünk be - suttogtam majd kicsatoltam az övemet férjemmel egyetemben és kiszálltunk a járműből. A kulcsaimat kutattam a táskámban amikor German magához húzott és ráérősen megcsókolt. Egyre szenvedélyesebben harcoltak az ajkaink egymással egészen addig amíg levegő után nem kapkodtunk. - Folytassuk fent. - nem kellett többet mondanom két percen belül a szobánkban voltunk és élveztük az éjszakát. A reggeli órákban ébresztett fel a hűs szellő amely a nyitott ablakunkon libbent be a szobánkba. Lassan kinyitottam a szemeimet majd az órára nézve vettem tudomásul hogy lassan a gyerekek is kelnek ezért nincs értelme vissza aludni. A fehér plafonunkat bámulva ábrándoztam azon hogyan fog eltelni az ebéd. Reméltem hogy kislányomnak is oly annyira fog tetszeni Heartland mint nekem. Tíz perc ábrándozás után erőt vettem magamon, felöltöztem majd lementem a konyhába hogy megigyam a szokásos teámat. A konyhában Olga és Violetta már valamin nagyon nevettek de amikor beléptem unokahúgom elhallgatott. - Mi az? Miért lett hirtelen ilyen csend? - a teás doboz után kutakodtam. - Nénikém! - ölelt át hátulról Vilu - Hogy aludtál? - mosolygott rám. - Jól, nagyon jól köszönöm. - adtam egy puszit az arcára majd a vízforralóba öntöttem a megfelelő mennyiségű vizet. - Hát ahogy hallottam kétlem hogy túl sokat aludtál az este. - kávéját kavargatva vissza ült a székére. - Legközelebb halkak leszünk. - kicsit kínos volt de muszáj volt valamit mondanom rá. Nem mentegetőzhetek mindig, hiszen ő is felnőtt és én is. - De én se szólta soha ha itt volt a férjed úgyhogy téma lezárva. - bögrémbe tettem a filtert és ráöntöttem a vizet majd leültem Violetta mellé. - Ezek a reggelek egyre érdekesebbek. - reggeli készítés közben Olga is csatlakozott a beszélgetésünkbe, ami egészen addig jó volt amíg a tojás illatától nem kapott el a hányinger és nem céloztam meg szélsebesen a wc-t. Miután végeztem a wc kagyló ölelésével a csap alatt lévő szekrények döntöttem a hátamat. Próbáltam magam összekaparni a földről de nem nagyon volt sok erőm hozzá. - Jól vagy? - Violetta dugta be a fejét az ajtón én meg csak bólogattam amikor legszívesebben helyben meghaltam volna ettől az érzéstől. - Segítek, gyere. - óvatosan felsegített a földről majd fogat mostam és vissza mentünk a konyhába. - Azt hiszem a tojást ki kellesz húzni az étlapról. - hangosan gondolkozott Olga miközben már készítette nekem a melegszendvicset. - Jó reggelt! - mindketten puszit kaptunk a fejünkre Viluval az apjától majd kávét töltött magának. - Jó reggelt! - motyogtam miközben azon voltam hogy ne szédüljek le a székről. - Jól vagy? - férjem mögém állt majd a vállamra tette a kezeit és próbált a széken tartani. - Persze, csak reggeli rosszul lét. - a mellkasára nehezedtem és becsuktam a szemeimet. Lassan kezdem elzárni a zajokat a külvilágból, szinte már majdnem aludtam amikor German hirtelen felemelt. - Tegyél le! - a szemeim rögtön kinyitódtak a lábaim pedig a talajt keresték. - Nyugalom, csak azt hittem elaludtál és nem akartalak felébreszteni. - mentegetőzött. - Legközelebb ébressz fel. Megyek megnézem a gyerekeket. - majd a gyerekek szobájába mentem. Az ajtóban sikerült velük, ritka az ilyen pillanat amikor egyszerre ébrednek. - Mami! - álmos hangon, egy emberként szólítottak és öleltek meg gyermekeim. - Jó reggelt! - puszit nyomtam mindkettőjük arcára majd leguggoltam hozzájuk - Menjünk le, reggelizzünk és közben beszélgetünk egyet, okés? - ideje tudomást szerezniük a kishúgukról. Kislányom nem mondott semmit csak felém nyújtotta a kezeit jelezve ezzel hogy az ölembe szeretne lenni. Felemeltem Valeriat majd ő a nyakamba temette a fejét miközben átkarolta azt. Rugge követni szerette volna nővére példáját de számomra ez már sok volt. Szerencsére Violetta időben érkezett így én kislányomat vittem míg ő kisöccsét hozta le a konyhába. Vale nem mozdult a kezeim közül még akkor sem amikor apukája a képbe került, pedig még a vak is látja hogy kislányom tipikus apás kislány. - Anya, mit akartál mondani? - suttogta a fülembe kislányom. - Kérdeznék valamit. - mély levegőt vettem és egyszerűen ki mondtam - Mi lenne ha lenne egy kis tesótok? - a két kicsi rögtön felkapta a fejét majd megpillantottam a hatalmas mosolyt ami az arcukon terült el. - Hol van? - Ru izgatottan az ölembe ült úgy hogy a nővére is elférjen - Anya hol van? - Valeria rögtön keresni kezdte pedig nem is sejtette milyen közel van hozzá. - Anya pocakjában. - boldogsággal töltött el az a látvány amikor férjem mosolyogva nézett ránk. - Megetted?! - kisfiam olyan ijedt arccal nézett rám mintha a mamája egy kannibál lenne. - Nem, drágám nem ettem meg - el nevettem magam majd folytattam - ez egy kicsit bonyolultabb majd ha nagyobb leszel akkor már érteni fogod. - túrtam széjjel az amúgy is kócos tincseit. - Milyen nagy? - csillogó szemekkel nézett rám majd a hasamra. - Olyan nagy mint Violetta. - rá mosolyogtam majd lányomra néztem aki még mindig a pocaklakómat simogatta és beszélt hozzá. - Ne egyetek túl sokat, ebédre elmegyünk egy különleges helyre. - figyelmeztette German gyerekeinket mielőtt tele eszik magukat. - Hova megyünk? - érdeklődött Vilu. - Lisa nénihez. - mosolygott. -Itthon vannak? Annyira régen láttam őket. Körülbelül 14 éves lehettem. - emlékezett vissza Violetta. Reggeli után még sokáig az asztal körül ültünk és beszélgettünk. Annyira régen voltunk már így, egy családként egy asztalnál hogy az valami hihetetlen. - Szerintem öltözzünk ha nem akarunk elkésni. - az órára pillantottam ami fél tizenegyet mutatott, így ideje volt készülődni. Olga és Ramaillo elvállalták hogy felöltöztetik a kicsiket így én nyugodtan készülődtem és foglaltam el a szobánkhoz tartozó fürdőt. Fél tizenkettőre elkészült a család így neki vágtunk az útnak. Egy óra alatt odaértünk és kivételesen egyik gyermekem sem aludt el. - Lisa néni ! - Violetta két másodpercen belül kiugrott a kocsiból és Lisaval egymást ölelték. - Édes Istenem, te felnőttél. A francba is, öregszem. - nevetett majd jobban szemügyre vette rég nem látott rokonát miközben kicsomagoltam a számára ismeretlen gyerekeket. Kislányom German ölében talált menedéket a hirtelen emberek ellen míg kisfiam az én karjaim között bujkált. - Kicsim, őt itt Lisa néni a nagymamád testvére. - kisfiam a "nagymama" szó után Lisara figyelt majd ő sikeresen el varázsolta Ruggerot. - Apa nézd, lovak! Mindenhol! - kislányom amint elő mert jönni észre vette a minket körül vevő csodás állatokat. - Gyere megmutatom a többit. - Valeria rögtön kimászott az apja karjaiból és kézen-fogva sétáltak Jackel az istálló felé. - Anya, én is mehetek? - kisfiam kérdésére bólintottam ő pedig Lisaval ment a lányomék után Violettával a nyomukban. Nem sokkal a később mi is csatlakoztunk a családunkhoz. A gyerekek nagyon izgatottak lettek de mielőtt elindultunk volna a tóhoz bementünk ebédelni. A három fogásos ebéd után személy szerint fél órát pihentem miután a többiek után mentem az istállóba.  - Anya, nézd milyen édes ez a póni! - Valeria a tipikus legaranyosabb hangját elővéve kiáltott fel. - Az a neve hogy Cukorfalat és nem hiszed el de ő is 7 éves. - az örömtől hogy egy idős Cukorfalattal szinte ugrált a póni mellett. - Tényleg nagyon édes. - helyeseltem kislányomat. - Mi lenne ha megtisztítanád, utána segítek fel nyergelni neked és elmennénk mint túrázni. -  Lisa lányom felé nyújtotta a szerszámot Valeria pedig a keféért nyúlt és rögtön hozzá látott a póni megtakarításának. - Anya de én nem tudok lovagolni. - pityeredett el kisfiam. - Semmi gond majd velem ülsz jó? - vettem a karjaimba Rut. - Anya úgy értette hogy velem. - korrigált a férjem én pedig bólogattam. Miután felnyergeltem a pónit Ígérethez mentem hogy vele is azt tegyem amit Cukorfalattal. German Pegazust nyergelte fel Violetta pedig egy számomra ismeretlen fekete lóval foglalatoskodott. - Ő kicsoda? - mellé léptem és megsimogattam a lovat. - Spartan. Ő volt anya lova és miután meghalt vele vészeltem át a rosszabb időszakot. Ők ugyanúgy érzik a veszteséget mint mi. - kihozta a bokszból majd kisétált a pajtából. - Mehetünk? - körbe néztem majd mindenki igenlő válasz adva sétált ki az udvarra. German felült lovára én pedig odaadtam neki kisfiúnkat. A biztonság kedvéért egy futószárat kötöttem Cukorfalatra hogy még véletlenül se szaladjon el Valeriával. Miután mind elkészültünk elindultunk a tóhoz. - Anya de nekem nem kell futószár tudok lovagolni. - reklamált kislányom. - Tudom de nem szeretném ha bajod esne. - magyaráztam neki az okot amiért futószáron lovagol mellettem. - De anya! - újra kezdte de én a szavába vágtam. - Nincs semmiféle de Valeria. - zártam le a vitánkat. Fél óra múlva a tisztásra értünk és boldogsággal töltöttel az, hogy a gyerekeknek is ugyanúgy tetszett a táj mint nekünk. Uzsonna gyanánt le terítettünk plédeket majd Jack és a felesége által készített finomságokból válogattunk. Nem sokkal evés után vissza indultunk a tanyára. A gyerekek miután megérkeztünk végig arról áradoztak hogy mennyire jól érezték magukat és az volt a legfőbb kérdésük hogy mikor megyünk újra. Miközben szaporán próbáltam válaszolni a kérdéseikre egy hatalmas zajra lettünk figyelmesek, Körbe néztem a pajtában majd megpillantottam férjemet ahogy a földön van és nem tud felállni.

28
augusztus
Germangie 197

Az iroda padlóján ültünk az ajtónak dőlve miközben férjem próbált megnyugtatni, ami 10 perc után sikerült is neki.  Amint abba maradt a sírásom ő felállt mellőlem majd az egyik fiókból előhúzott egy mp3 lejátszót. - Ha már bevittek a műtőbe akkor ezt hallgasd meg - látva hogy mennyire fáj neki, újra sírva fakadtam.

* 3 hónappal később *

Tíz óra körül ébredtem - ami meglehetősen meglepett mivel általában a gyerekkel kelek már nyolc óra körül - majd hozzá láttam a reggeli rutinomhoz. Ki keltem az ágyból, felöltöztem majd egy halvány sminket vittem fel. A szemeim alatt megpróbáltam eltüntetni a hatalmas táskákat és karikákat - kevés sikerrel. A kertből nevetés hallatszott fel így ki pillantottam az ablakon. Rugge lent volt Violettával a medencében, így elindultam hozzájuk. Kinyitottam az ajtót és ezzel a lendülettel a földre küldtem a lányomat. - Valeria! - kiáltottam kislányom nevét majd ki rohantam kicsimhez aki törökülésben ült a földön és nevetett. - Ez vicces volt, még egyszer! - nevetett míg én megnéztem hogy vérzik-e a feje vagy van-e rajta egyéb sérülés, de szerencsére nem volt. - Biztos jól vagy? - guggolt le hozzánk férjem is.  - Apa jól vagyok. Csak szólni akartam hogy Olga anya kedvencét csinálta reggelire és hogy kelljetek fel. - kislányom felállt a padlóról majd sietett a testvéreihez akik még mindig a medencében voltak. - Jó reggelt! - hátulról karolt át, a kezeit pedig az kis méretű pocakomra helyezte. Egy puszit nyomott a fejemre én pedig a hátamat neki támasztottam a mellkasának. - Emlékszel arra a gyönyörű  dalra amit pár hónapja írtál? - kérdezte miközben egy puszit nyomot a nyakamra. - A How Does A Moment Last Forever-re gondolsz? - mosolyogtam. - Igen. Imádom, hogy amikor nem tudod magad szavakkal kifejezni írsz helyette egy dalt. - száját a fejemnél tartotta miközben beszélt így éreztem ahogy elmosolyodik. - És tudod miért imádom? - kérdezte miközben felé fordultam. - Miért? - mosolyogtam. Egy pillanatra sikerült elfelejtenem minden bajomat. A szemébe néztem és kizártam a külvilágot. - Mert ez is közös bennünk. - rám mosolygott majd finoman megcsókolt. - Ezzel azt akarod mondani írtál egy dalt? - homlokomat az övének döntöttem. - Gyere - összekulcsolta ujjainkat majd a földszintre sietünk és leültünk a zongorához.

Pulling me further
Further than I've been before
Making me stronger
Shaking me right to the core, oh
I don't know what's in the stars
Never heard it from above, the world isn't ours
But I know what's in my heart
If you ain't mine I'll be torn apart

I don't know who's gonna kiss you when I'm gone
So I'm gonna love you now, like it's all I have
I know it'll kill me when it's over
I don't wanna think about it, I want you to love me now

I don't know who's gonna kiss you when I'm gone
So I'm gonna love you now, like it's all I have
I know it'll kill me when it's over
I don't wanna think about it, I want you to love me now

Love me now (love me now)
Love me now (love me now)
Oh, oh, love me now, oh, oh, oh, yeah
Love me now (love me now)
Love me now (love me now)
I want you to love me now

Something inside us
Knows there's nothing guaranteed, yeah
Girl, I don't need you
To tell me that you'll never leave, no
When we've done all that we could
To turn darkness into light, turn evil to good
Even when we try so hard
For that perfect kind of love, it could all fall apart

And who's gonna kiss you when I'm gone?
Oh I'm gonna love you now, like it's all I have
And I know it'll kill me when it's over
I don't wanna think about it, I want you to love me now

Love me now (love me now)
Love me now (love me now)
Oh, oh, love me now, oh, oh, oh, yeah
Love me now (love me now)
Love me now (love me now)
Love me now

Belül zokogott a lelkem de már eleget látott férjem szomorúnak. - Tényleg jók ezek a közös dolgok. - folyamatosan közelebb hajoltam hozzá majd ajkain össze forrtak. - Menj el valamelyik nap Viluval kettesben, oda ahová eddig csak ti mentetek. Szüksége van rád. Ő is szenved és össze van esve nagyon is. - simogattam meg az arcát majd felálltam. - Hová mész? - megfogta a kezemet és vissza húzott a székre. - Fürdeni, jössz? - összekulcsoltam kezeinket ő pedig felállt és elindultunk a kertbe. A testemet takaró ruhadarabokat a nyugágyra dobtam, megigazítottam a bikinimet majd belecsobbantam a medence kellemes vizébe. Férjem követte a példámat, pár másodperc múlva a családunk együtt szórakozott a vízben. A gyerekek egész délelőtt a medencében voltak, mi Violettával napoztunk a férjem pedig a gyerekekkel maradt a vízben. Nem sokkal később megebédeltünk a kertben aztán Violetta kishúgával ment a stúdióba én pedig kisfiammal kuporodtam össze a kanapén mesét nézni.Háromnegyed óra hupikék törpikék után Rugge elaludt így egy párnát tettem a karom helyére ami a fejét tartotta és kisurrantam a medencéhez. Férjem nekem háttal volt a medencében és a telefonját nyomkodta. Nem törődve azzal hogy mi lesz a mobillal fogtam magam és rávetődtem a hátára, ügyelve arra hogy a hasamat ne érje ütés. - A telefonom! - kapta el a combjaimat miközben a telefonjáért siránkozott ami a medencénk aljára került. - Úgy tudom vízálló. - nevettem miközben átkaroltam hogy véletlenül se essek le. - Az lehet, de most már eleget fürdött. - mielőtt észbe kaphattam volna már a víz alatt voltam, German hátán ő pedig a telefonját szedte ki a vízből. - Tele ment az orrom vízzel! - duzzogtam - Engedj el - követeltem de nem mentem vele sokra. - Így jár az aki a hátamra ugrik. - majd egy hirtelen mozdulattal helyet cseréltem, így nem a hátán voltam hanem az ölében. - Híztál. - nézett le a hasamra én pedig vállon ütöttem. - A gyereked eldöntötte hogy már négy hónap elteltével ideje mindenkinek tudni hogy ő is itt van. - kulcsoltam össze a nyakán a kezeimet majd férjem két másodpercen belül megcsókolt olyan éhséggel és vággyal amivel már nagyon régen. - Fúúúúj! - rögtön eltávolodtunk egymástól és egy emberként az ajtó felé fordultunk. - Anya, nem maradtál velem pedig megígérted! - karba tett kezekkel, toporzékolva szidott le Ruggero. - Megyek kincsem, csak megtörölközök. - ahogy kimondtam a szavakat German letett így gyorsan kimásztam a medencéből. - Ha végeztél beszélni szeretnék veled, valahol ahol senki nem zavar meg minket. - kacsintottam majd berohantam a házba egy törölközővel a fejemen. Kisfiamat újra álomba ringattam majd férjem keresésére indultam. Ma lesz az első ultrahang vizsgálat és szeretném ha eljönne velem. - Hát itt vagy. - léptem be a szobánkba - Kérhetek valamit? - kissé féltem a válaszától mivel mikor megtudta hogy terhes vagyok enyhén kiborult. - Akármit. - mosolygott én pedig vettem egy nagy levegőt. - Ma lesz az első ultrahangos vizsgálatom és szeretném ha eljönnél velem. - Germanra mosolyogtam ő pedig hozzám lépett megfogta a kezeimet és megcsókolt. - Kérned sem kell. - újra megcsókolt de nem tartott sokáig mivel a kopogás az ajtónkon szét választott minket. - Gyere! - kiáltottam majd Violetta jött be. - Véletlenül hallottam hova készültök, mehetek én is? - először rám majd apjára nézett én pedig bólintottam. - Most akartam szólni neked. - osztottam meg velük a fejemben motoszkáló gondolatot. - A csók előtt vagy után? - csipkelődött Violetta miközben előre ment. Mielőtt bármit szólhattam volna apa és lánya lementek a konyhába én pedig megbeszéltem Olgával hogy vigyázzon a gyerekekre. - Nyugalom Angie majd figyelek rájuk. - nyugtatott meg Ramaillo ami Olgát cseppet sem nyugtatta meg. - Maga szerint én nem tudok vigyázni rájuk, Ramaillo? - ez után a mondat után tudtam ideje elindulni. - Drágám, mehetünk? - sietősen mentem be a konyhába ahol a férjem és az unokahúgom sütit, szendvicset és innivalót csomagoltak egy kosárba. - Nem láttál semmit. - nézett rám German majd tovább adta Vilunak a kosarat és elindultunk. - Nem sétálunk? - érdeklődtem miután a családom az autó felé indult. - Kicsit fáradt vagyok, nagyon nagy baj ha nem sétálnánk? -miután bólintással jeleztem hogy nincs kifogásom ellene German nyitotta a kocsit, beültünk és indultunk. Az autó utata csendben tettük meg, szinte a mostanra vált kínos csend telepedett ránk. Megint. Amint oda értünk én szálltam ki először a járműből és rögtön besiettem. Családon kisebb része beszélgetve kullogott mögöttem. Örülten hogy végre tudnak beszélgetni, úgy mint régen, mint apa és lánya és nem úgy mint egy haldokló és a lánya. Leültünk a váróban majd tíz perc után behívtak minket. Számomra a vizsgálatok amiket az orvos végzett megszokattak voltak, hiszen ő a harmadik csoda az életemben. - Miért kell ennyi vizsgálat? Baj van? - fél óra után German nem bírta tovább szó nélkül. - Aggodalomra semmi ok, ezek rutin vizsgálatok. Mivel a felesége a 4. hónapban van ezért ilyenkor több vizsgálatra kerül sor. - Dr. Borden próbálta megértetni a férjemmel hogy ez normális bár a kinézetét ítélve nem nagyon hitte el. German az információ feldolgozása közben csak bólintott. - Szeretnék megtudni a baba nemét? - végül de nem utolsó sorban erre voltam a legkíváncsibb. Violetta az édesapjával együtt rám nézett én pedig bólintottam. - Rendben. - és már jött is a hideg zselé. - Úgy néz ki a kislányuk teljesen egészséges és szépen fejlődik. - az orvos ránk mosolygott én pedig a családomra néztem akik szintén úgy vigyorogtak mint én. A vizsgálat után Vilu a barátnőivel találkozott egy közeli kávézóban így elkísértük. - Sziasztok! - amint oda értünk megöleltem a lányokat ők pedig gratuláltak a kislányunkhoz. A lányokkal természetesen rögtön beszélgetni kezdtünk és észre se vettem hogy már egy órája az utca szélén állva trécselünk. - Drágám, mennünk kéne. - karolta át a derekamat a férjem. - Oké, de mielőtt mentek csináljunk egy képet. - vetette fel az ötletet Camila, így egymás mellé álltunk míg Vilu lőtt rólunk egy fotót. Miután elköszöntünk a lányoktól, férjemmel együtt az autónkhoz mentünk. - Hova megyünk? - érdeklődtem miután beültünk a kocsiba. - El megyünk egy különleges helyre. - gyors csókot nyomott a számra majd becsatoltuk magunkat és neki vágtunk az előttünk álló útnak. Már egy órája autókáztunk amikor egy kapun át egy számomra ismeretlen helyre érkeztünk.

 Már egy órája autókáztunk amikor egy kapun át egy számomra ismeretlen helyre érkeztünk

Végig gurultunk a körülbelül 10 km-es úton majd egy aranyos ház előtt leparkoltunk. - Gyere bemutatlak valakinek. - German, de jó újra látni! - egy szőke hajú nő jött ki a házból és férjemmel rögtön megölelték egymást. - Lisa,  te semmit nem változtál! - jelentette ki German miután jobban szemügyre vette a hölgyet. - German! Isten hozott! - egy idősebb férfi került elő aki úgy fogadta a férjemet ahogy nő is. - Jack! Te sem változtál sokat csak a hajad lett szürkébb. - nevetett miután elengedte a férfit. Mielőtt Jack vissza szólhatott volna a hölgy lépett oda hozzám. - Szia! Lisa vagyok, azt hiszem te lehetsz Angie. - mosolygott rám Lisa miután adtunk egymásnak két puszit. Gyönyörű mosolya és eszméletlen kék szemei rögtön szimpatikussá tették őt.  - Igen, örülök hogy megismerhetlek. - komolyan gondoltam amit mondtam csak tudtam volna hogy pontosan hol vagyunk és kik ők. - German említette hogy a város legszebb nőjét vette feleségül. Úgy néz ki nem viccelt. - Jack a bókjával olyan pirossá tett mint egy paradicsom. - Köszönöm. - rájuk mosolyogtam miközben German magához karolt és nyomott egy puszit a homlokomra. - Lisa Stillman az édesanyám testvére ő pedig a férje Jack Bartlett. - azt hiszem mondanom sem kell mennyire meglepődtem amikor bemutatta nekem  a nagynénjét. - Nagyon örülök. - a folytonos mosolygástól kezdett görcsbe állni a szám de nem bántam. Végre megismertem valakit a családjából. - Az istállóban már felnyergeltem nektek, ha gondoljátok mehettek is. - amit kiejtette Jack a "felnyergetlem"-et azonnal a lovakat kezdtem el keresni. Eddig fel sem tűnt hogy a körülöttem elterülő hatalmas mezőn mennyi ló van. - Akarsz pihenni vagy - Menjünk!- félbe szakítottam Germant és Lisaval az istállóba mentünk. - Ez a hely varázslatos. - egy kis patak csordogált a ház mellett, a patak mentén a lovak a mezőn és az aranyos kis ház is elragadó volt. - Örülök hogy tetszik a hely. Ültél már lovon? - érdeklődött miközben az istállóba értünk. - Igen, díj lovagoltam sokáig de utána már nem volt rá időm. - meséltem majd hirtelen megláttam egy gyönyörű lovat. - Ő itt Ígéret. - még mondott valamit Lisa de nem nagyon figyeltem, inkább a lóval voltam elfoglalva. - Elképesztően szép ez a ló. - folyamatosan simogattam a fejét. - Látom megismerkedtetek. - férjeink is megérkeztek, az enyém pedig a mellettem lévő hófehér lóhoz lépett. - Helló, öreg harcos. - paskolta meg az oldalát - Azt hittem Pegazus fog elbűvölni. - nézett rám German. - Ő is gyönyörű de Ígéretben van valami, valami különleges. - áradoztam az előttem álló barna lóról. - Mehetünk? - kérdeztem miközben felpattantam a lóra. - Menjünk. - férjem is nyeregbe szállt majd elindultunk. - Még soha nem beszéltél a családodról. - törtem a köztünk lévő, szinte kellemes csendet. - Nem nagyon szoktam beszélni róluk mert nem mindig vannak a közelben. Nekem csak ők vannak és ők általában Francia országban tartózkodnak. Nagyon régen találkoztam velük és már régen voltam itthon is úgyhogy gondoltam elhozlak ide. - nem hittem a fülemnek. Azt mondta itthon. - Te itt nőttél fel? - hitetlenkedve néztem rá ő pedig kinevetett. - Tudom nehéz elhinni, de igen. - nevetett tovább én pedig kezdtem feleszmélni a sokkból. - Verseny? - tértem át egy teljesen más témára. - Angie hiszen ügetni se tudsz nem hogy vágtázni. - újra csak nevetett. - Csak figyelj! - beindítottam vágtába a lovat férjemet pedig ott hagytam. Hallottam ahogy utánam kiabál hogy álljak meg mert előttem van egy kidőlt fa de nem érdekelt. Egy az egyben át ugrottuk Ígérettel. Amint a ló mind a négy patája újra a földön volt férjem felé fordultam aki rémült arccal vágtatott utánunk. - Te mikor tanultál meg így lovagolni és ugratni? - csodálkozva nézett rám German. - 3 éves koromban kezdtem el lovagolni de amikor elkezdtem a középiskolát át váltottam műkorira mert az benne volt az órarendben. - meséltem el életem legnagyobb hibáját. - Eddig ezt miért nem mondtad?! Tudod milyen szív infarktust kaptam amikor ugrottál?! - kissé lelkiismeret furdalásom lett amiatt hogy megijesztettem de élveztem is. - Bocsi. - közelebb hajoltam hozzá majd egy apró csókot leheltem a szájára. - Gyere mindjárt ott vagyunk. - ment előre én pedig mellé ügettem hogy ne maradjak le. Egy egészen elrejtett kis ösvényen mentünk át a fák és bokrok között majd egy gyönyörű tisztásra értünk. - Drágám, ez a hely gyönyörű! - kétszer is körbe kellett néznem hogy elhiggyem, tényleg ott vagyok.

- Tudtam hogy tetszeni fog! - elégedett vigyorral az arcán szállt le kockáról majd engem is le segített. - Az erdő közepére hogy tudtál egy ilyet kialakítani? - összekulcsolta ujjainkat miközben a hintaágyhoz sétáltunk. - Itt engedély nélkül senki nem lép más földjére, így nem rongálnak. - leültünk a hintaágyra és lazán meglöktük magunkat. - Beszélnünk kell. - már tudtam hogy jóra nem számíthatok.

15
július
Germangie 196

Sziasztok! Tudom kicsit elcsúsztam az idővel, de minden írónak vannak néha holtpontjai...

Csak egy bloggerina


Egy hónapja itthon vagyunk. German egészsége javulni nem javult, de az immunrendszere erősödött, így ha vissza megyünk Archie talán megtudja műteni. - Min gondolkozok annyira? - mosolyogva érintette meg a vállamat Violetta. - Semmi, nem érdekes. - tükröztem mosolyát majd felálltam az ágyáról. Annyira elmerülten a gondolataimban hogy elfelejtettem hogy Violetta szobájában időztem el. - Hát rendben, - tudta hogy igen is komoly dolgokon agyalok, de hálás voltam amiért nem kérdezősködött - Gyere kész a vacsora. - indult ki a szobájából. Unokahúgom után mentem de ahogy hirtelen felálltam megszédültem így sikerült padlót fognom. - Anya, jól vagy? - ijedten fordult vissza Vilu és segített fel a padlóról. Annyira gyorsan történt minden hogy hirtelen válaszolni sem tudtam csak bólogattam. - Csak megszédültem. - lassan át mentünk a szobámba és leültem az ágyam szélére. - A héten már ez a harmadik. - aggódó tekintete mindent elárult. - Menj egyél nyugodtan, én meg leszek. Ha bárki kérdezi, álmos vagyok és lefeküdtem aludni. - nyomtam egy puszit az arcára. - Szólok apának, ha tetszik ha nem. Nem fogom végig hallgatni ahogy megint a szokásos vitátokba kezdtek hogy miért nem mondjátok el egymásnak a gondjaitokat. Úgyhogy most pihensz ameddig nem jön valamelyikünk. - puszilta meg a homlokomat. - Vilu - szóltam utána. - Igen? - fordult meg az ajtónál. - Szeretlek - mosolyogtam rá, ő pedig tükrözte az arcomon levő, felfelé kanyarodó görbe vonalat. - Én is - mosolygott majd lement a többiekhez. Tíz perc múlva férjem egy tálcával, rajta a vacsorával lépett be a szobába. - Hogy vagy? - tette le a tálcát az éjjeliszekrényre majd lefeküdt mellém, én pedig a fejemet a mellkasára helyeztem. - Most már jobban. - mélyen belélegeztem az illatát. - Egyél valamit. - simogatta meg a hátamat, jelezve ezzel azt hogy emeljem le a fejem a mellkasáról. Felültem az ágyban miközben férjem az ölembe helyezte a tálcát. - Nem vagyok éhes. - kezeim közé vettem a takarómat és azt kezdtem el babrálgatni. - Valamit titkolsz. - tette le a vacsorát German. Tudtam hogy itt az ideje elmondani. - Lesz még egy babánk. - rámosolyogtam de ő rideg tekintettel nézett rám majd elfordult. Nem mondott semmit, némán ült az ágy szélén. - Kérlek, mondj valamit. - könnyeimmel küszködve néztem fel rá, és láttam a mérhetetlen düht és fájdalmat a szemében. - Vetesd el. - hidegen válaszolt majd az ágy másik végébe húzódott. - Mi? Miért? - nem értettem mi baja van - Te akartad, itthon vagyunk, együtt vagyunk és a kívánságaid közül tessék mindent teljesítek mint valami dzsin aki a lámpából jött elő de neked semmi nem jó! Mióta tudom hogy baj van próbálok a kedvedben járni, lesni minden gondolatod, óhajod, segíteni mindenben amit tudok, elmondtad mit szerettél volna ebből egyet nem tudok megadni azt hogy örökké. Azt akartad hogy legyen még egy gyerekünk és végre én is akartam, akarom, erre te azt mondod öljem meg? Tudod mit, én itt befejeztem! - sírva vonultam ki a szobából. Leviharzottam a lépcsőn és kiültem a kertbe, pontosabban a kertben lévő hintaágyba és utat engedtem a könnyeimnek. Minden, bánatom és fájdalmam most jött elő. Lefeküdtem a mozgó ágyba majd fél óra forgolódás és sírás után egy dallamot dúdolgatva mentem be a konyhába, csináltam magamnak egy teát és miközben vártam hogy kihűljön az előbb említett ital, addig kerestem egy tollat és egy ceruzát hogy letudjam jegyezni a fejemben lévő dallamot. Teámat kortyolgatva vissza mentem a kertbe, leültem a hinta ágyra amit eddig a szél lökdösött és miután le kottáztam a dallamot magától jött hozzá a szöveg. Miután megírtam új dalomat, hanyatt feküdtem az ágyon majd a csillagok csodálása közben nyomott el az álom. Nem tudom mennyit aludtam de férjem ébresztett fel azzal hogy leült a hintaágyra. Egyszerűen túl lusta és álmos voltam arra hogy kinyissam a szemeimet, így megvártam German reakcióját. Körülbelül négy percet ült mellettem majd felállt és vissza ment a házba. Nem tudtam hogy szomorúságot, düht vagy inkább csalódottságot éreztem, de mielőtt ezt eldönthettem volna újra elaludtam. Legközelebb iszonyat hangos sírásra ébredtem és tudtam hogy valami baj van kisfiammal. Egy percen belül berohantam a házba és megláttam ahogy Rugge a nappali közepén ül,sír és azt mondogatja hogy anya. - Életem, nincs semmi baj itt vagyok. - oda rohantam hozzá majd a karjaimba vettem és leültem vele a kanapára. - Mi történt? - puszikkal leptem be a feje búbját miközben próbáltam megnyugtatni, ő pedig szorosan hozzám bújt. - Bementem a szobátokba, de senki nem volt ott, Vilunak nem nyílt az ajtaja Valeria pedig aludt. Nem találtalak és azt hittem itt hagytál. - újra keserves sírásba kezdett miközben a lányok is megjelentek körülöttünk. - Mi a baj? - ébredezett Vilu, miközben kishúga az ölébe mászott. - A te ajtód zárva volt, Valeria aludt minket pedig nem talált a szobában és megijedt. - folyamatosan öleltem kisfiamat, így kezdett megnyugodni. - Soha nem hagylak itt kicsim. - nyomtam egy puszit az arcára majd Violettára néztem, tekintettemmel jelezve hogy nézze meg az apját. Természetesen kislányom is vele tartott így én Ruggerroval a konyhába mentem. Készítettem neki egy teát majd vissza ültünk a kanapéra és bekapcsoltam neki a tv-t. Kis idő után felmentem az emeletre, mivel Ru szerint German nem volt a szobájában, aggódtam és a lányok sem jöttek vissza. A szobában mindhárman az ágyon feküdtek és Valeria kedvenc meséjét nézték, így nem megzavarva őket mentem vissza kisfiamhoz. - Anya, nagyon melegem van. - kisfiam apró kezeivel legyezte magát miközben a tv-ről rám emelte a tekintetét. - Gyere,  veszünk fel fürdőruhát és gatyát aztán mehetünk a medencébe. - mosolyogtam kisfiamra majd felmentünk át öltözni. Tíz percen belül már a medence szélén ülte és figyeltem ahogy kisfiam a medence széléről a vízbe ugrál, majd hirtelen eszembe jutott hogy a hintaágyon lévő párna alatt hagytam a tegnap írt dalomat, így felálltam és kivettem onnan. - Az mi ? - állt mellém kisfiam. - Egy dal amit tegnap írtam. Majd ha bemegyünk megmutatom. - pusziltam bele a hajába - Szólok a nővérednek hogy jöjjön pancsizzon veled, addig óvatosan az ugrálással! - emeltem fel mutatóujjamat majd felsiettem kislányomért az emeletre. - Vale, van kedved fürdeni az öcséddel? - mosolyogva dugtam be a fejem a szobába. - Igen!! - kislányom leugrott az ágyról majd a szobájába rohant átöltözni Violettával együtt. -Angie én - amint ketten maradtunk German kapott az alkalmon és beszélni akart velem de félbe szakítottam. - Nem kell magyarázkodnod, világosan kifejezted hogy nem kell még egy gyerek. - faképnél hagyva férjemet mentem vissza kisfiamhoz aki már bent ült a konyhában és Olgával reggelizett. - Jó reggelt! - néztem Olgára -  Látom megéheztél. - kicsimre mosolyogtam majd letöröltem az arcára kenődött mogyorókrémet. - Igen. Akkor megmutatod azt a dalt? - indult el a zongorához kisfiam Olgával együtt.

How does a moment last forever?
How can a story never die?
It is love we must hold onto
Never easy, but we try
Sometimes our happiness is captured
Somehow, our time and place stand still
Love lives on inside our hearts and always will

Minutes turn to hours, days to years and gone
But when all else has been forgotten
Still our song lives on

Maybe some moments weren't so perfect
Maybe some memories not so sweet
But we have to know some bad times
Or are lives are incomplete
Then when the shadows overtake us
Just when we feel all hope is gone
We'll hear our song and know once more
Our love lives on

How does a moment last forever?
How does our happiness endure?
Through the darkest of our troubles
Love is beauty, love is pure
Love pays no mind to desolation
It flows like a river through the soul
Protects, perceives, and perseveres
And makes us whole

Minutes turn to hours, days to years and gone
But when all else has been forgotten
Still our song lives on
How a moment lasts forever
When our song lives on

- Angie, ez gyönyörű lett. - törölte le könnyeit Olga. - Köszönöm. - keserűen mosolyogtam rá aztán a családomra emeletem a tekintem, akik Rugge mellé telepedtek le amíg én énekeltem. - Apa, akkor megyünk ? - húzta magával apját Valeria. - Menjünk. - férjem a gyerekekkel együtt a medencéhez ment. Violetta továbbra is csak engem vizslatott majd leült mellém a zongora székre. - Tudom mennyire rossz és azt is hogy mennyi "miért"-et teszel fel minden nap. - megértéssel és szomorúsággal teli szemekkel nézett rám.  - Annyira szeretlek. - nem tudtam mást kinyögni csak ezt a két szót - Nekem kéne téged támogatnom, nem neked engem. Sajnálom. Azt reméltem bírni fogom de nekem ez sok. Minden kívánságát teljesítettem, kivéve azt hogy örökké de - könnyeim fojtogattak így a hangomat másodpercekig csak hallgatok majd újra erőre kapok - de ez mind kevés. - tekintetem a zongora billentyűzetére szegeztem, arra várva hogy unokahúgom megszólaljon. - Mit kért? Miket kért? - helyesbített mielőtt fájó szemekkel néztem fel rá. - Számomra szinte semmi, de neki mindent jelentett. Haza akart jönni, így haza jöttünk és szeretett volna még egy kislányt aki rám hasonlít.- elképzeltem ahogy a kislányunkat a karjába veszi és újra a sírás fojtogatott. - Na meg persze hogy együtt öregedjünk meg. - kezemet felemelte és egy hirtelen mozdulattal letöröltem a könnyeimet. - Ha azt mondtad mindent megtettél amit akart akkor gratulálok. - mosolygott rám én meg csak lestem mivel fel sem fogtam hogy milyen egy hülye módon közöltem Viluval a hírt. - Köszönöm. Bár ő is így örült volna. - a távolba meredtem egészen addig a pár másodpercig amíg unokahúgom megfogta a kezemet - Ezt hogy érted? - tekintetem rá emeltem majd elmeséltem neki hogy reagált a történtekre az apja. Amint kinyitotta a száját szinte abban a pillanatban össze is zárta. - Angie, az irodámba, most! - láttam rajta hogy próbál higgadt maradni de az ellenkezője sikerült. Szinte megrémültem attól az embertől aki bejött a házba és be viharzott az irodájába. Amint beléptem a szobába German becsukta az ajtót majd idegesen felém fordult. - Ehhez Violettának semmi köze. Ez a kettőnk dolga nem kell mindenkinek elmondani mennyire undok és egoista férjed van. - két kezével az asztalát támasztotta miközben én az ajtónak dőltem. - Nem én mondtam - flegmán válaszoltam majd férjem hirtelen felém fordult. Látszott rajta a meglepettség de én még mindig kifejezéstelen tekintettel néztem rá. - Ezt hogy érted? - már nem kiabált. Sokkal inkább meglepett volt mint hogy ideges. - Mindent, mindent amit kértél megcsináltam. Itthon vagyunk de nem látszik hogy  örülnél. Terhes vagyok de te olyan szinten a tudtomra adtad hogy nem kell a baba mint amikor egy kutyát az esőre dobnak. - a szemeivel szinte szikrákat szórt - Ne nézz így rám mert ilyen érzés volt. -ő elfordult én pedig minden erőmmel azon voltam hogy ne sírjam le magamat de a hormonok és az érzéseim összekeveredésével ezt szinte lehetetlen volt megakadályozni. - Bocsánat hogy ahogy ezt mind megteszed csak eszembe juttatod hogy közel a vég és épp a bakancslistámon pipálod a pontokat. - felém fordult de amint meglátta hogy sírok eltűnt a düh az arcáról. - Tudom! - szinte ordítottam - Tudom és nem kell minden pillanatban emlékeztetned rá mert veled együtt haldoklom én is! Nem tűnt még fel hogy ugyanúgy fáj nekem is mint neked?! - fájt. Mindenhol fájt és mindenhonnan elszívta az erőmet. Ez előbb kikiabált szavakra egyikünk sem tudott reagálni. Elbuktam. Azt hittem elég erős leszek de ehhez a lelki és testi erőm mind kevésnek bizonyult. Már állni se bírtam így szép lassan összerogytam és a padlón ülve zokogtam. Férjem óvatosan mellém kuporgott és a hátamon leírt körökkel egyszerre húzott magához. Szorosan átöleltem a derekát a fejemet pedig a mellkasához nyomtam. Egyre jobban áztattam el a pólóját de egyikünket sem érdekelte. - Akarom a babát. - ezt a mondatot vártam mióta tudom hogy a szívem alatt újra egy apró manócska növekedik - De úgy akarom hogy lássam felnőni, halljam ez első szavát és lássam az első lépését. Mire megszületik ez a baba addigra lehet hogy én már nem leszek. Nem vele van a gond hanem az idővel. - a karjaiba emelt majd az ölébe fektetett. - Sajnálom. - egy szó. Mindössze ennyi jött ki a torkomon mivel a többi mondanivalót a szememből egyre gyorsabb szabaduló könnyek foglyul ejtették. - Ne sajnáld. Addig fogom szeretni ameddig csak tudom. - puszit nyomott a fejem búbjára de én még mindig csak sírtam. Belefáradtam abba hogy tartsam magam, abba hogy erős legyek. Ideje elgyengülni, és beletörődni hogy semmi sem biztos. Beletörődni, lehet hogy már nincs holnap és nincs egy óra múlva. Semmi sem biztos, csak a most.

21
május
Germangie 195

Folyamatosan tartottam benne a reményt, még akkor is amikor Archie szólt hogy nem biztos hogy túl élem. Minden erőmmel azon voltam hogy Angiet és a gyerekeket boldognak lássam addig, ameddig tudom. A feleségem rendszeresen látogatott a gyerekekkel és Violettával együtt. Napok, hetek, hónapok teltek el így és egyre gyengébb lettem. Az orvosom minden nap mondta hogy szóljak Angienek hogy nem sok van hátra de én nem tettem. Nem mertem szólni neki, a félelem eluralkodott felettem, féltem hogy az az életerős nő aki számomra a világot jelenti előttem fog össze törni, hogy a karjaimban fog zokogni miattam és a félelmemet csak növelte az a tudat hogy kislányom újra szótlan lesz és azt sem tudtam elképzelni hogy Violettával mi lesz ha engem is elveszít. - Jó reggelt! Ideje mennünk. - Mary a kijelölt nővér mint minden reggel le vitt a CT-be és elvégezte rajtam a vizsgálatot. Keserű arckifejezésem már megszokottá vált, de Mary mindig megtudott nevettetni ha arról volt szó hogy túlságosan csendes vagyok. - Hányra jön Angie? - érdeklődött miközben betolt a tolószékkel együtt a liftbe. - Elviszi a gyerekeket és utána jönnek Viluval. - nem túl hosszú választ adtam kérdésére, mivel elég hamar leértünk. - El kellene nekik mondanod, minél később tudják meg annál jobban fognak szenvedni. - lefeküdtem az asztalra így a hangfalakon keresztül hallatatta bölcsességeit. Tudtam hogy igaza van, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam úgy a családom szemébe nézni hogy ne lássam a fájdalmukat. Hamar végeztünk a megszokott vizsgálattal így fél óra múlva már fent voltam a szobámban és vártam a lányokat. Húsz perc egyedüllét után eldöntöttem hogy elmondok mindent.  Nem sokkal döntésem után mosolyogva léptek be és tudtam hogy ezt a jókedvet én fogom elrontani. Itt az ideje elmondani az igazságot. - Jó reggelt! - mosolyogtak rám majd megöleltem őket. A feleségemmel fél éve csak ölelkezünk és fogjuk egymás kezét, nem akarok neki még több reményt adni.

* Angie szemszöge *

German fél éve a kórházban tölti a minden napjait én pedig amikor tudok csak mellette vagyok. Folyamatosan próbál eltaszítani magától, azt hiszi így kevésbé fáj, pedig még rosszabb. A kapcsolatunk  megromlott, szinte mintha csak barátok lennénk akiknek van két gyerekük. Violetta amint megtudta hogy az apja beteg hozzánk költözött Leon pedig elkezdte az önálló turnéját. A gyerekek minden második nap bemennek a papájukhoz, legalább őket nem taszította el a férjem, úgy ahogy engem. Mióta egyedül vagyok otthon, sokak szerint zárkózott lettem, amit sajnos nem tudok letagadni. - Anya, itt vagyunk. - Violetta óvatosan megrázta a vállam ezzel kizökkentve a gondolataimból. Halványan rá mosolyogtam majd felmentünk German szobájába. - Jó reggelt. - mosolyogva öleltük meg férjemet, de ő még mindig nem mosolygott. Láttam rajta hogy ma valami a szokásosnál is rosszabb. - Apa, baj van? - unokahúgom kétségbeesetten ült le apja mellét miközben a kezét fogta. German mihelyst kinyitotta a száját a telefonom megcsörrent én pedig kimentem a szobából. Az óvodából hívtak, hogy kislányom rosszul van és hogy menjek érte, így bementem és elköszöntem tőlük majd Valeriáért indultam. Kiléptem a kórház ajtaján majd 10 perc után sikerült fognom egy taxit. - Kicsim, gyere. - kislányom a kanapén aludt amikor bementem és az ölembe vettem. Kihányta a reggeliét és kedvetlen  is volt. Amint haza értünk kicsimet lefektettem az ágyamba majd neki láttam az ebédnek. Valeria kedvenceit csináltam, hátha eszik is valamit. Idő közben Violetta is haza jött. - Szia, hogy van apukád? - érdeklődtem férjem után miközben a tésztát szűrtem le a csap felett. - Jól, azt kérte hogy menj be hozzá még ma, mert szeretne veled beszélni. - mielőtt kérdezni tudtam volna folytatta - Valeria hol van? -  körbe nézett majd a szobám felé biccentettem ő pedig bement a kislányomhoz. - Én akkor bemegyek hozzá, max. egy óra és jövök. - nyomtam egy puszit mind két lány fejére. - Maradj addig ameddig szükséges, el leszek vele és ha úgy van elmegyek öcsiért is. - ajánlotta fel én pedig rá mosolyogtam majd elindultam. Fél óra múlva férjem ágyán ültem és kezdtem érezni hogy baj van. - Angie, szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. Te teszed különlegessé az életem. A szemeid, a gyönyörű arcod, a mosolyod, a nevetésed, a szereteted, a törődésed, a szerelmed irántam. A legszebb napjaim legtöbbjét neked köszönhetem, legfőbbként azt hogy van két csodálatos gyerekünk. - könnyekkel teli szememből bugyogtak kifelé a könnycseppek - Mindig mellettem álltál, akkor is amikor más nem tette volna, hiszem megpróbáltalak rávenni hogy hagyj itt és kezd új életet, de szerencsére nem sikerült, mert akkor most nem mondhatnám el hogy mennyire hálás vagyok neked és mennyire szeretlek. Szebbé tetted az én és Violetta életét is. Istenem... - mély levegőt vett és legbelül tudtam mi következik de nem akartam elhinni - Annyi mindent terveztem még, reméltem hogy haza megyünk, hogy lesz még egy kislányunk aki rád hasonlít, hogy - már nem bírta ő sem vissza tartani a könnyeit - együtt öregedünk meg és játszunk az unokáinkkal - Nem, nem, nem, nem. - a szakadék szélén álltam, és most bele esetem - Ne mondd ezt könyörgöm, ne mondd ezt.. - hangom fokozatosan halkult, nem bírtam tovább beszélni. Nem akartam elhinni ezt az egészet. Hogy a férjem haldoklik, hogy többé már nem jön haza és hogy nélküle kell felnevelnem a gyerekeinket. Tudtam hogy nem vagyok képes nélküle mindent végig csinálni. - Nem hagyhatsz itt... szükségem van rád. - suttogtam a mellkasába miközben zokogásom kicsit sem csillapodott. - Annyira sajnálom. - hallottam a hangján hogy már nem sír, próbál erős maradni. - Menjünk haza. Buenos Airesbe, Olgához és Ramaillohoz. Ha a többit nem is tudom neked megadni ezt még igen. Megbeszélem Archieval és még ma haza megyünk. - próbáltam magam össze szedni és felálltam az ágyról. Férjem egy hirtelen mozdulattal vissza rántott és megcsókolt. Lassan, hosszan és szenvedélyesen. Egyikünk sem akarta elengedni a másik ajkait, így csak levegőért váltunk ketté, homlokunkat pedig egymásnak döntöttük. - Szeretlek, és köszönöm hogy próbálod a lehetetlent de te itt dolgozol, nem hagyhatod itt a stábot. - hüvelykujját le-fel simította az arcomon. - Már két hete ki léptem. Tudom, azt mondtam szünet van és ez igaz  de nem tudtam megoldani mindent, a gyerekek, forgatások, szöveg tanulás, főzés, mosás takarítás..nem ment, így kiléptem. - suttogtam miközben szorosan tartottuk a másikat. - Sajnálom hogy ki kellett lépned miattam. - hallottam a hangján hogy bűntudata van így finoman megcsókoltam majd folytattam - Ne sajnáld, így mindegyikünknek jobb. Most pedig megyek beszélek a dokinkkal, addig te össze pakolod a cuccaidat. - egy utolsó csókot nyomtam a szájára majd Hopper irodájába indultam. Bekopogtam majd egy "tessék" után benyitottam. - Szia - csuktam be magam után az ajtót majd amint Archie meglátta a ki sírt szemeimet rögtön tudta hogy tudok mindent. - Sajnálom. - láttam hogy tényleg komolyan gondolja amit mondott. - Mennyi van még hátra? Meddig lehetek még vele? - kérdéseimmel együtt könnyeim is kitörtek. - 2-3 hónap. Maximum fél év. - fél év. Fél évet tölthetek el a férjemmel és utána soha többé nem látom.Nem érezhetem majd az érintését, a csókjait, a törődését. Ahogy ezek a gondolatok végig futottak rajtam újra zokogni kezdtem. - De még nincs minden veszve. Ha erősebb lesz egy kicsivel újra műthetem. De még legalább 3 hét. - mondta én pedig próbáltam lenyugtatni magamat. - Haza szeretném vinni, Buenos Airesbe. Az ottani családunkat szeretném ha látni, ha bekövetkezne legrosszabb. - őszintén meséltem neki a tervemről. - Semmi akadálya. Ha bármi van hívj fel nyugodtan, bármikor, ha kétséged van akkor is. - még fél órán át beszélgettünk, elmondta mit kell tennem, mikre kell figyelnem és leírta mikor milyen gyógyszert kell bevennie férjemnek. Mindent megköszöntem majd vissza siettem Germanhoz. - Kész vagy? - mosolyogtam rá. - Mehetünk? - lepődött meg. - Mehetünk. - suttogtam majd szorosan megöleltem. - Szeretlek - nyomtam egy csókot a szájára majd elindultunk. Haza felé felvettük kisfiamat is akihez hátra kellett ülnie férjemnek kisfiam pedig az ölében ült. Amikor haza értünk kisfiam apukája kezét fogva sétált be majd amint kislányom meglátta a férjemet rögtön megölelte, German pedig felvette az ölébe és szorosan magához ölelte. Mosolyogva néztem őket majd leültem Violetta mellé a kanapéra. - Hogy vagy? - fogtam meg a kezét ő pedig letörölte a könnyeit. - Őt is elveszítem. - suttogta majd az ölembe borult és zokogott. Be mentem vele a szobájába és hagytam hogy kisírja magát. Fél óra elteltével unokahúgom álomba sírta magát, majd egy puszit nyomtam a homlokára és kijöttem a szobájából. German és a gyerekek a kanapén egymásra borulva feküdtek. Először Rugget majd Valeriát tettem be az ágyába. Betakartam őket majd egy-egy puszi után kimentem és leültem a férjem mellé. Annyira békésen és nyugodtan aludt, nem volt szívem felébreszteni de muszáj volt. - German - óvatosan megpusziltam az arcát mire ő egy apró mozdulattal reagált. - gyere menjünk be a szobába. -  mosolyogtam rá miközben a kezemmel simogattam az arcát. - A gyerekek? - felült a díványon majd körbe nézett. - Bevittem őket a szobájukba. Gyere, pihenned kell. - mosolyogtam ő pedig finoman megcsókolt. - Menjünk. - mosolygott majd kézen-fogva mentünk be a hálószobába. - Ha felmondtál, hogy-hogy még itt lakunk? - érdeklődött miközben össze szedte a pizsamáját. - Az évad végéig maradnom kell, de utána már kiírnak a sorozatból. - halványan mosolyogtam majd férjem felé fordultam és segítettem neki levenni a felsőjét. Már nem volt olyan izmos, és nem volt kockás hasa, de egyáltalán nem zavart. - Nem akarom hogy így láss. - sütötte le a szemét majd hirtelen a fürdőbe igyekezett de vissza húztam. Nem nézett rám, folyamatosan a földet bámulta. - German nézz rám - kezeim közé fogam az arcát de nem nézett rám - Édesem, nézz rám. - hüvelykujjammal megsimogattam az arcát és rám emelte tekintetét. - Szeretlek, te adsz értelmet az életemnek. Te. Nem az ahogy kinézel hanem önmagad. Érted? - mélyen a szemébe néztem ő pedig csak bólintott - Nem érdekel hogy nézel ki, tudom hogy akibe beleszerettem még mindig te vagy és senki más. - a szemem az ajkai és a sötétbarna szemei között ingáztak. - Szeretlek. - suttogta majd megakartam csókolni de elhúzta a fejét. - Gyengéd leszek, ígérem. - ajkaink összeértek és így dőltünk hátra az ágyon, majd együtt töltöttük az éjszakát. Reggel arra ébredtem hogy férjem puszikkal hinti be az arcomat. - Jó reggelt - mosolyogtam majd amikor kinyitottam a szemeimet, gyönyörű barna szempárral találkozotak. - Ez felülmúlhatatlan. - fordultam German felé. - Az biztos. - pimasz vigyor ült az arcán miközben a hajammal játszadozott. - Nem pont az éjszakára gondoltam. - egy összezavarodott tekintettel nézett rám. - Félre ne érts élveztem azt is de az hogy itt vagy mellettem foghatom a kezed és átölelhetlek, az hogy arra ébredek hogy puszilgatsz. Ennél nincs jobb. - mosolyogtam ő pedig egy finom csókot nyomott a számra. - Ha délre rendelek repülőjegyeket az úgy jó? - fejemet a mellkasán pihentettem ő pedig apró köröket rajzolt tenyerével a hátamra. - A magángépem még meg van. - mosolygott. - Akkor össze pakolok a gyerekeknek és felkeltem Vilut. Csinálok reggelit is te csak pihenj. - kezdtem el kapkodni pedig jól tudtam hogy a gép meg vár. - Angie nyugalom. Majd én csinálok reggelit. Jól vagyok. Szólok ha baj van. - nyugtatott meg majd újra elindultam. Először unokahúgom szobájába mentem be. - Jó reggelt! - mosolyogtam rá. - Neked is. Apa fent van már? - tette le a telefonját az asztalra. - Igen, csinálja a reggelit. - mosolyogtam - Haza megyünk, pakolj össze. - leültem mellé ő pedig meglepettségében felült az ágyában. - Haza? Már mint oda haza? -  mutogatott az ablakon kifelé, feltételeztem B. A. felé miközben riadt tekintettel nézett rám mivel nem tudta hirtelen hova tenni az információt. - Igen, apukád szeretne haza menni és ha már mást nem tudok neki megadni akkor, legalább ezt. - mély levegőt véve próbáltam vissza tartani sírásomat. - Fél óra és kész vagyok. Kezd el Valeriát majd én megyek Ruggehoz. - állt fel az ágyából, én pedig meredtem bámultam magam elé. - Hidd el, többet adtál neki mint amit bárki más tudott. Szerelmet, és el kezd hogy az én anyám mert nem. Tudom hogy neki te vagy az igazi ezt mind tudjuk. Te adtad neki a legtöbbet, boldoggá tetted, kiegészítetted veled teljes az élete, az életünk. - mosolygott rám én pedig szorosan magamhoz öleltem majd kislányom szobájába indultam hogy össze pakoljam a holmijait. 10 óra körül érkeztünk haza, ahol Olga és Ramaillo már vártak minket, természetesen Olgához méltóan, rengeteg kajával. Ramaillo először Germant Olga pedig Violettát üdvözölte ameddig én a két gyereket vittem fel a szobájukba. Le vettem a cipőjüket és a pulcsijukat majd betakartam őket és bezártam az ajtót. Vissza mentem a többiekhez hogy én is megöleljem a rég nem látottakat. Violettát nagyon lefárasztotta az út ezért tőle a lépcsőn elbúcsúztam én pedig férjemhez siettem. Olga nevemet mondva ölelgetett és ecsetelte mennyire hiányoztam neki én pedig ugyanígy tettem. Beszélgettünk még egy keveset majd elbúcsúztunk és felmentünk a szobánkba, oda ahol minden elkezdődött és most kezd véget érni.

23
április
Germangie 194

Már tíz órakor a kórtermemben voltam, ami persze sokkal inkább hasonlít egy lakosztályra mintsem kórházi szobára. Pontban fél tizenegykor toltak be a műtőbe. Dr. Hopper még egyszer elmondta a műtét menetét ami másodjára sem hangzott egyszerűnek. - Archie, én nem szóltam Angienek a betegségről. Kérlek csak akkor tedd ha nem jövök ki innen élve. - majd az altatógáz hatására minden elsötétült körülöttem. - German, ébredj fel. -  hirtelen nem tudtam a hangot emberhez kötni, csak azt tudtam hogy ismerős. A hang újra szólongatni kezdett majd kinyitottam a szemeimet. Az erős fénynek köszönhetően bonyolultabb volt az ébredés mint akartam, de sikerült. - Hogy érzed magad? - mosolygott rám az orvosom. - Fáradt vagyok. Semmi erőm. Hogy sikerült a műtét? - reményteli hangom szinte betöltötte a szobát. - A tumor nagyobb volt mint ami a képeken látszott. Holnap ha akarod elkezdjük a kemoterápiát. - reményem kezdett elszállni. - Nem lehetne ma? Így is úgy is gyenge vagyok. - minél hamarabb elkezdem annál hamarabb leszek túl rajta. - Ha nagyon szeretnéd lehet. A kezelés először két hétig tart majd, meglátjuk hogy reagál a szervezeted. Két hét után haza lehet menni, de azt tudnod kell hogy még akkor is rettenetesen gyenge leszel, a hangulatod ingadozni fog, egy rossz szóra is úgy reagálhatsz hogy az másnak nagyon tud fájni. - ameddig elmagyarázta a következményeit a kezelésnek, meg is kezdtük azt.

* Angie szemszöge *

Germannal két hete nem beszéltem. Kis milliószor hívtam és legalább száz üzenetet hagytam és semmi. Nem reagál semmire. Nem tudom hogy mi rosszat tettem vagy mit nem tettem amivel ezt elértem de sikerült. - Anya, miért sírsz? - ijedten rohant hozzám kislányom. A gondolataimba merülve nem vettem észre hogy könnyeim patakokban törtek ki. - Csak láttam egy szomorú filmet kicsim. - az ölembe ültettem Valeriat ő pedig ösztönösen hozzám bújt támogatás képpen. - Mikor jön haza apa? - alig bírtam ki hogy ne kezdjek el zokogni. - Nem tudom kicsim. - simogattam meg az arcát. - De ugye most haza jön? - hatalmas könnycseppek gördültek le apró kis arcán kislányomnak. - Persze hogy haza jön. - hazugsággal teli szavaimat reméltem hogy ha már én nem, legalább a hat éves kislányom elhiszi. Valeria a karomban elaludt így letettem az ágyra és felmentem Lanahoz. - Lana, be mehetek? - kopogtam be a hálószoba ajtaján. - Szia -hatalmas mosolya eltűnt az arcáról amikor kisírt, puffatt szemeimmel szemben találta magát. - Még mindig nem hívott vissza? - kérdésére megráztam a fejem majd a vállára borultam és karjaimat a nyaka köré fonva zokogtam. Nyugtatás képpen simította párszor végig a kezét a hátamon de egyáltalán nem nyugtatott meg. - Ugye nem ment el megint? - indultunk le hozzánk mivel jelen helyzetben kényelmesebb volt ott - Könyörgöm mondd hogy nem hagyott el megint. - kétségbe esetten soroltam legnagyobb félelmeimet. - Nem tudom Angie, nem tudom. Csak azt hogy szeret. Mindennél jobban. - egy csomag zsebkendővel barátkoztam hirtelen össze majd legalább ötször fújtam ki az orrom. - Nem élem túl ha megint itt hagyott... - suttogtam majd újra egy zsepiért nyúltam amikor a szemem sarkából megpillantottam a férjemet. - Te is tudod hogy soha nem hagynálak el. - mosolygott, én pedig a lehető legnagyobb lendülettel szaladtam karjaiba és szorosan magamhoz öleltem. - Miért nem válaszoltál a hívásaimra? - nem tudom hogy a düh vagy inkább az aggodalom beszélt belőlem. - Rengeteg munkám volt, tárgyalásról tárgyalásra, építkezésről építkezésre mentem. - szemembe nem nézve vonult be a szobába. - És két perced nem volt arra hogy vissza írj legalább annyit hogy jól vagyok. - hangerőmet a normáltól kicsit magasabbra emelve szóltam férjem után. - Mondom hogy sok dolgom volt. - kiáltott ki a szobából de én már ott voltam. Szinte a sírás fojtogatott miközben néztem ahogy átöltözik German pizsamába. - Ne haragudj, nagyon kifárasztott ez az utazás. - takarózott be én pedig kimentem a szobából.

* German szemszöge *

Szerencsére két hét után haza jöhettem. Fáradtan és nyúzottan indultam útnak. A hajam a terápia hatására kihullott ezért a fejemen egy ugyan olyan paróka volt mint ahogy a hajam kinézett. Amikor haza értem Angie zokogva borult rám én pedig alig bírtam megtartani őt. A kemoterápia elvette minden energiámat és életkedvemet is. Amint a feleségem elengedett én a hálószobába vonultam és befeküdtem aludni. Legközelebb késő este ébredtem fel akkor amikor Angie mellém feküdt de a szemeimet csukva tartottam. Feleségem egy puszit nyomott az arcomra majd hozzám bújt én pedig átkaroltam és egy csókot nyomtam a homlokára. - Bocsi, nem akartalak felébreszteni. - mentegetőzött. - Semmi baj. Hiányoztál. - kicsivel mellkasom felett pihentette a fejét, épp úgy hogy az én fejemet rá tudjam helyezni az övére. - Te is nekem. - majd éreztem ahogy a felsőm nedves lesz. - Miért sírsz? - minden maradék erőmmel azon voltam hogy ne aludjak el. - Azt hittem megint elmentél mint pár éve. Azt hittem megint itt hagytál a gyerekekkel. Hogy megint nem látlak évekig. Tudom hogy két hét, de két hétig semmit nem tudtam rólad és ez megőrjített. - hirtelen én is sírni tudtam volna vele, annyira rosszul éreztem magam attól hogy ilyen fájdalmat okoztam neki hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni. - Annyira sajnálom. - a hátát simogatva merült álomba feleségem én pedig rögtön utána tértem nyugovóra. Reggel kislányom ébresztett, azzal hogy közénk furakodott és a felsőtestemen találta meg az új fekvőhelyét. - Apa, apa, éhes vagyok. - suttogva keltegetett. - A konyhában találkozunk. - suttogtam majd megvártam míg Valeria le száll rólam és kiszalad a konyhába. Kikászálódtam az ágyból a konyhában pedig neki láttam a nutellás kenyér gyártásának. Nem sokára kisfiam is csatlakozott hozzánk így már hárman ültünk az étkező asztalnál. - Jó reggelt. - feleségem álmosan, pizsamában és kócos hajjal sétált ki a szobánkból. - Jó reggelt. - egy emberként köszöntünk az előbb érkezőnek. Reggeli után a gyerekeket felöltöztettük majd én vittem őket óvodába. Az út rövid volt de engem annál jobban lefárasztott. Haza érve újra a szoba felé vettem az irányt, hogy pihenni tudjak. - Mi újság? - tette le a telefonját az éjjeli szekrényre. - Fáradt vagyok. Veled? Nem lesz ma forgatás? - feküdtem be az ágyba. - De lesz, csak délután. - mosolygott majd egy laza mozdulattal felém kerekedett és finoman megcsókolt. - Angie - motyogtam a csókok közepette - fáradt vagyok. - az oldalamra fordultam majd a nyakamig húztam a takarót. - Mióta haza jöttél csak fáradt vagy. Az oké hogy a gyerekeknek azt mondjuk hogy a gólya hozza a kis tesót de mindketten tudjuk hogy nem. - az ágyra ülve dühöngött. - Tudod gondolkoztam. Jó így nekünk négyen. Én elég boldog vagyok veletek így. - nem mondhattam azt hogy most nem mert kemoterápiát kapok és halál gyenge vagyok. - Mire bele mentem hogy legyen még egy gyerekünk, mire elismertem magamnak hogy én is akarom, te meghátrálsz?! - a lehető legnagyobb dühvel és szomorúsággal ment ki a szobából én pedig  hiába akartam utána menni, akaratom ellenére is elaludtam.

* Angie szemszöge *

- Mióta German haza jött csak alszik és alszik. Folyton fáradt, rám se néz és meg se csókol. - szerencsétlen Lanat untatom mindig de mit tehetnék, ő meghallgat - Biztos hogy van valaki más a képben. - ahogy a lelkemet bántó mondatot világra hoztam a szívem össze szorult szemeim pedig megteltek könnyel. - Ne legyél már hülye! Biztos hogy nincs senkije. -  váratlanul lépett bele  Sean a beszélgetésbe. - Honnan veszed? Már rám se néz...- fordultam el tőle. - Drágám, csinálnál nekem egy teát? - indokot keresve küldte útjára Maguiret a felesége. - Attól függetlenül hogy bele szólt, igaza van. Beszéljétek meg, aztán hozzátok rendbe, oké? - biztatóan mosolygott rám. - Oké. Megyek, nem zaklatlak tovább. - törtem le a könnyeimet majd egy hosszú ölelés és búcsú után haza mentem. - German, beszélnünk kell. - a lehető legkomolyabb énemet vettem elő. German rögtön fel állt a kanapéról és rám figyelt. - Én ezt már nem bírom tovább. - nem sikerült elsőre kifejtenem mire is gondolok. - Angie tudom hogy elhidegültünk egymástól és  a gyerek téma is szünetel, de adj egy kis időd, kérlek ne menj el. - aggodalma és ijedtsége csillogott a szemeiből. - Mi? Nem, German soha nem hagynálak el. - nyugtattam meg majd szorosan magához ölelt.

   - Tudom hogy valami oka van hogy ilyen fáradt vagy és tudom hogy titkolsz valamit de ha úgy érzed készen állsz rá, majd elmondod

- Tudom hogy valami oka van hogy ilyen fáradt vagy és tudom hogy titkolsz valamit de ha úgy érzed készen állsz rá, majd elmondod. - mélyen a szemébe néztem és a változatosság kedvéért elvesztem azokban. - Köszönöm, hogy megértesz. - mosolygott majd hosszan megcsókolt én pedig a hajába túrtam. - Ne a hajamat. - hirtelen elengedett és hátrébb állt tőlem. - Jó rendben, békén hagylak. - megfordultam és a szobámba indultam de férjem vissza húzott. - Nem mondtam hogy hagyj itt. - pimasz mosolyát elővéve karolt magához majd újra csókolózni kezdtünk. Persze semmi komoly nem lett belőle, mert miért is. Késő éjszaka arra keltem fel hogy férjem rengeteget forgolódik. - Ne haragudj nem akartalak felébreszteni. - válasz nélkül hozzábújtam ő pedig finoman magához karolt. - Mi a baj? - kérdeztem miután nem tudtam vissza aludni. -Majd reggel megbeszéljük, aludj - puszit nyomott a fejemre majd kis idő után újra elnyomott az álom. Reggel finom illatokra ébredtem, így nem is kerestem férjemet magam mellett hanem miután össze szedtem magam egyenesen a konyhába indultam. - Jó reggelt! - karoltam át hátulról férjemet aki a kedvenc csokis-banános palacsintámat készítette. - Szia - kivette a palacsintát a serpenyőből majd szorosan megöleltem. - Este azt mondtad reggel megbeszéljük. - nagy levegőt véve nézett a szemembe. - Gyere üljünk le. - megfogta a kezemet és leültünk az asztalhoz. - Baj van? - kezdtem megijedni. - Először is ígérd meg hogy ha bármi történik tovább lépsz. - itt már éreztem hogy nagy a baj. - German miről beszélsz? - féltem, egyszerűen a férjem viselkedése megijesztett. - Szeretlek, mindennél jobban szeretlek. Eddig azért nem akartam elmondani mert nem akartam hogy aggódj. Most tetted magad túl egy nehéz időszakon és azt akartam hogy boldog légy még legalább egy kis ideig, de amikor haza jöttem és azt mondtad azt hogy azt hitted megint elmegyek tudtam hogy nem titkolhatom sokáig. - könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, hiába még nem tudtam hogy miről van szó - Amikor voltunk az éves szűrésen a klinikán, kiderült hogy a májamon van egy tumor. - amint ezeket a szavakat férjem kimondta benne egy világ tört össze. Ő magához húzott, beleültem az ölébe, és sírtam majd folytatta - Amint ezt megtudtam vissza mentem és kioperálták a nagy részét. Azóta kemoterápiára járok, ezért nincs erőm és ezért ingadozik a hangulatom, és ezért nem engedem hogy a hajamhoz nyúlj. - szinte alig hallottam amit mondott mivel minden erőmmel azon voltam hogy ne engedjem le a férjemet. - Most mi lesz? - a legrosszabb gondolatok jártak a fejemben, amiket nem tudtam el hesegetni. - Vissza kell mennem még két hétre aztán meglátjuk mennyit hatott a kezelés. - higgadtan beszéltem amitől kezdtem kicsit megnyugodni. - Nem akarom hogy aggódj, minden rendben lesz. - rám mosolygott majd letörölte a könnyeimet. - Ne merészelj meghalni! Megértetted? - kezeim közé fogtam az arcát és mélyen a szemébe néztem. - Igyekszem. - mosolygott majd hosszan megcsókoltuk egymást. - Bár mennyire is szeretnék maradni, vissza kell mennem. - távolodott el ajkaimtól. - Elkísérlek és megvárlak. - álltam fel majd rögtön a cipőmért indultam. - Angie, utána nem fogok tudni beszélni és gyenge leszek. Valószínűleg utána aludni fogok. - fogta meg a kezem. - Nem baj, akkor is ott leszek melletted. - erősködtem. Látta hogy ezt a harcot úgy is én nyerem így össze szedtük a dolgait majd bementünk a klinikára. Az utunkat némán tettük meg egészed addig ameddig vége nem lett a kemoterápiának. - Szeretlek. - férjem csak ennyit mondott és elnyomta a kimerültség. Ameddig tudtam ott maradtam aztán a gyerekekért mentem az óvodába. És ez ment napokon keresztül. Kórház, ovi, forgatás, kórház majd haza.

* German szemszöge *

Amióta Angie tudja hogy beteg vagyok teljesen más lett minden. Kitartóan jön és szaladgál az óvoda a kórház a forgatás és az otthonunk között. Megbeszéltük hogy két naponta fog bejönni hogy többet legyen a gyerekekkel. Folyamatosan tartottam benne a reményt, még akkor is amikor Archie szólt hogy nem biztos hogy haza tudok menni.

18
április
Germangie 193. rész

* Angie szemszöge *

Sean születésnapja óta eltelt egy hét és én még mindig nem tudtam azt mondani a barátnőmnek hogy gratulálok. Nem lehetek ennyire önző pedig de. Tessék megtettem. Nem tudok örülni más boldogságának.  Reggel fél nyolc van és az ilyen gondolataim miatt  kidob az ágy. Feltápászkodtam és kikászálódtam az ágyból egyenesen a konyhába. Csináltam magamnak kávét aztán elkezdtem elkészíteni a reggelit. Amint kész lettem az utolsó bundás kenyérrel a nagy tálat az asztalra helyeztem és vártam hogy valaki felébredjen, így kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. - Mióta vagy fent? - 10 perc után férjem puszit nyomott a fejemre majd leült mellém és magára húzott.  - Egy órája.  Beszélnem kell Lanaval. - sóhajtottam. - Igen, miután elmentünk az éves szűrésre. - egy kósza tincsemet kezdte el csavargatni. - Még az is... - nyafogtam majd komótosan fel álltam és elmentem felöltözni. Egy órán keresztül válogattam ki hogy mit veszek fel aztán rájöttem hogy mégse tetszik amit felvettem és minimum háromszor öltöztem át. - Anya, apa azt mondta hogy mennetek kell. - szaladt be Valeria a szobába. Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe és kézen-fogva sétáltam ki férjemhez aki a kisfiúnkkal játszott a díványon. - Gyere kicsim, felmegyünk Lanahoz. - vettem ki German öléből Rugget majd felmenten a gyerekekkel a lépcsőn. - Sziasztok! - léptem be hozzájuk. - Sziasztok! Gyertek, Rafa a nagyszobában van Lanaval. - a gyerekek be futottak a többikehez míg én Maguire felé fordultam. - Sean, beszélnem kellene Lanaval. Szólnál neki? - kissé kínos volt ez az egész de szerencsére Sean szó nélkült ment be a Lanaért, aki két percen belül megjelent. - Szia, beszélnünk kell. - léptem hozzá közelebb. - Miről? - értelmetlenül nézett rám. - A terhességedről. Nem tudtam eddig gratulálni és ezt annyira sajnálom. Ne haragudj kérlek eleinte nem is tudom mit éreztem, hiszen elveszítettem Rosiet és - már könnyekben törtem ki barátnőm pedig magához ölelt. - Angie, én sosem haragudtam rád. Csak megvártam még megnyugszol és elfogadod a helyzetet. Tudom hogy nem könnyű, viszont én a helyedben próbálkoznék Germannal. - kacsintott. Még beszélgettünk egy kicsit aztán férjemmel elindultunk a klinikára. - Én félek. - vallottam be az autó út alatt. - Miért? - férjem hirtelen az útról rám emelte tekintetét majd vissza az úttestre. - Valami oka van hogy Rosie nem lehet velünk. - néztem ki az ablakon. - Velem van a baj, és nem tudom mi. - legbelül mégis mástól féltem mint amit mondtam. Mielőtt párom válaszolt volna kiszállt a már le parkolt autóból és kinyitotta nekem az ajtót. - Édesem, nem lesz semmi baj. Biztos vagyok benne hogy teljesen egészséges vagy. - finoman a derekam köre fonta karjait én pedig szorosan hozzá bújtam. - Mehetünk? - kérdezte miközben felemeltem a fejem a mellkasáról. - Még nem. - mosolyogtam majd finoman megcsókoltam. - Mehetünk. - távolodtam el ajkaitól majd kézen-fogva mentünk be a doktorunkhoz. Körülbelül másfél órát töltöttünk a klinikán és mivel az eredményeket kipostázzák azokat nem kellett megvárni. - Mit szólna ahhoz hölgyem ha esetleg este elvinném vacsorázni? - kulcsolta össze ujjainkat férjem. - Már ilyenkor nem kapsz asztalt. - szomorú mosoly futott végig ajkaimon. - De nekünk véletlenül van asztalunk este hatra. - vigyorodott el. - Ez esetben, örömmel elmennék. - férjem kinyitotta nekem a kocsi ajtót én pedig beszálltam. Meg vártam míg férjem beült mellém majd a tenyeremmel fejét magam felé fordítottam és ráérősen megcsókoltam. Kezeivel próbált magához közelebb húzni de ezt a kèzi fék, a váltó és a köztünk lévő dolgok megakadályozták. - Szeretlek. - egy apró csókot még nyomtam a szájára majd beindította az autót és haza mentünk. Rögtön a szobámba indultam ahova férjem is követett. Ki vettem a fülbevalóimat a fülemből majd kerestem valami itthoni ruhát. - Miért bámulsz ennyire? - fordultam German felé - aki az ágyon ült - mivel mióta nem az utat kell figyelnie engem vizslat. - Nem nézhetem a gyönyörű feleségemet? - mosolygott. - Inkább menj fel a gyerekekért. - egy apró csókot leheltem ajkaira majd felállni terveztem de ő magára rántott és finoman megcsókolt. Egyre többször érintették egymást az ajkaink a végén pedig már vadul csókolóztunk. Pár perc után a ruhák a földön mi pedig az ágyon voltunk. - Fel kéne menni a kicsikért. - másfél óra múlva egymás karjaiba burkolózva pihentünk az ágyon. - Még ráérsz. - férjem lassan felém kerekedett és finoman megcsókolt. - Reggeltől ott vannak. - motyogtam csókjaink között. - Csak még egy kicsit. - ajkaimról áttért a nyakamra. - German - mindig tudja hol van a gyenge pontom - mennyi az idő? - halkan ejtettem ki a szavakat. - Miért érdekel ennyire most az idő? - nevetett miközben ajkai elhagyták a bőröm felszínét. - Mert szólni akarok Lananak hogy nyolcig nem érünk haza. Fél órára már nem hozom le őket. - minden egyes szónál közelebb hajoltam férjemhez majd a mondatom végénél össze értek ajkaink és minden kezdődött elölről.... - Puccos helyre megyünk? - vettem magamra férjem hatalmas ingét. - Igen - bújt bele a nadrágjába. - Akkor, majd a nappaliban találkozunk édesem. - löktem ki az ajtón én pedig elkezdtem kutakodni a szekrényemben. Fél óra után sikeresen felöltöztem és megcsináltam a sminkemet aztán a hajamat is. German a fürdőben készülődött én pedig felmentem a gyerekekhez. - Sziasztok! - a szobában csend volt és sötét a gyerekek pedig egy mesét néztek ami szerencsére lekötötte őket. Kislányom már aludt Rafa társaságában így egyedül kisfiam szaladt hozzám. - Anya! - hozzám futott én pedig az ölembe vettem őt. - Gyere kicsim, menjünk le. - adtam egy puszit a fejére majd szóltam Seannek hogy fél óra múlva vissza hozom kicsimet. - Nézzünk mesét. - indult volna el a tv-hez kisfiam. - Mindjárt életem, csak csinálok neked kakaót. - betettem a mikróba a keveréket majd üvegbe öntöttem és leültem Ruggeval a kanapéra. Kisfiam húsz percen belül a meleg ital - és persze a fáradtság - hatására elaludt így vissza vittem a szomszédba. Óvatosan le tettem az ágyra, betakartam majd egy puszit adtam fejére és vissza tértem a földszintre. Ezután elegánsan felöltözve vártam a férjemre a nappaliban.

- Kápràzatos vagy

- Káprázatos vagy. - mosolyogva jött ki a fürdőből. - Te se nézel ki rosszul. - igazítottam meg a nyakkendőjét majd ajkaira nyomtam egy csókot.

- Menhetünk? - kulcsoltam össze ujjainkat majd pátom bólintással jelezte hogy indulhatunk

- Mehetünk? - kulcsoltam össze ujjainkat majd párom bólintással jelezte hogy indulhatunk. Az étterembe érve German mondta a nevünket aztán pedig a már megszokott eldugott kis helyünkre kerültünk. - Khm..German - köszörültem meg a torkom - gondolkoztam. - gyomrom kislabda méretűre szűkült össze. - Min? - férjem kíváncsi tekintete még jobban dobott az izgalmamon. - Vágjunk bele. Szeretnék még egy gyereket. - elég lassan közöltem a mondandómat. - Komolyan? - bizonytalankodott. - Komolyan. - mosolyogtam majd férjem a derekamnál fogva magához húzott és hosszan megcsókolt. - Köszönöm. - ajkai újra az enyémen voltak. - Szeretlek - halkan suttogta a csókcsatánk közepette. - Szeretlek. - váltunk el egymástól majd megrendeltük a vacsoránkat.

*German szemszöge *

A klinikáról 1 nap után ki küldték az eredményeket. Amint a kezemben tartottam a levelemet rögtön kinyitottam de nem eredményeket találtam benne hanem egy időpontot még mára. - Angie, itt vannak az eredmények. - adtam át neki a borítékot. - A tiéd hol van? - aggodalommal nézett rám. - Már elolvastam nincs semmi bajom. - jobbnak láttam ha nem tud az időpontomról, túlságosan aggódna.  Válasznak egy mosolyt kaptam majd feleségem átnyújtotta a borítékot. - Te nyisd ki. - ült az ölembe majd a vállam a fúrta a fejét. - Hé, nyugalom. - simogattam a hátát miközben kinyitottam a levelet. - Minden rendben van. A vizsgálatok alapján teljesen egészséges vagy. - puszikkal halmoztam el az arcát. - Köszönöm - tette össze a kezeit. - Kicsim, el kell mennem egy fontos megbeszélésre, nem tudom mikor jövök. - álltam fel Angievel együtt. - Siess haza. - mosolygott miután hosszan megcsókolt, én pedig fogtam a kabátomat és a kocsi kulcsot majd útnak indultam. - Üdv, Dr. Hopper-hez jöttem. - támaszkodtam a nővérpultra. - A doktor úr még fél óráig a műtőben lesz. Megvárja vagy szóljak hogy kereste? - tekintetét végig a monitoron tartotta. - Köszönöm, megvárom. - leültem a váróban és fél óráig bámultam a műtő bejáratát. Fájdalmasan eltelt negyvenöt perc múlva végre szemtől szemben ültem az orvosommal. - Örülök hogy jöttél German. - papírokat vett elő egy mappából. - Eléggé furcsának találtam hogy nem postáztátok ki az eredményeimet. Archie baj van? - kissé félve kérdezősködtem. - Sajnos igen. - mély levegőt vett - A májadon találtunk egy rossz indulatú daganatot. - szinte fel sem fogtam amit hallottam. - A jó hír az hogy még nem keletkezett áttét, így  még most eltudom távolítani. A műtőben meglátom hogy mennyire nagy az a tumor és hogy mennyit tudok belőle kivenni. Aztán meglátjuk hogy kell-e kemoterápia vagy nem. De egy hónapra mindenféle képpen bent kellesz tartani. - be avatott az eljárásokba aztán megbeszéltünk egy időpontot másnapra. Amikor haza értem senki nem volt otthon így csendben be tudtam pakolni egy táskába a megfelelő dolgaimat. - Megjöttünk! - csapódott az ajtó a feleségem pedig már a szoba ajtónál is volt. - Édesem, mit csinálsz? - rémülten nézett rám. - El kell utaznom pár hétre, üzleti ügy. - találtam ki a fedő sztorimat. - És mikor jössz vissza? - szomorúan ült le az ágyra. - Minimum egy hónap. - ültem le mellé. -  Nem akarom hogy elmenj. - szorosan magamhoz öleltem és adtam egy puszit a fejére. - Én se, de muszáj. - féltem hogy ezek az utolsó szavaim felé. - Megyek megnézem a gyerekeket. - átmentem a gyerekekhez. A délutánt a kicsikkel az estét pedig Angievel töltöttem. Tegnap este írtam Seannek hogy korán jöjjön le, beszélnem kell vele. - Szia, miért kellett ilyen korán jönnöm? Baj van? - kérdezősködött. - Ami azt illeti igen. Amit most mondani fogok az muszáj hogy kettőnk között maradjon. Ígérd meg hogy senkinek nem mondod el, a feleségednek sem! - biztosra kell mennem hogy Angie nem tudja meg. - German. - Ígérd meg! - szakítottam félbe. - Rendben. - beleegyezett én pedig folytattam. - Van egy tumor a májamon. - riadt tekintettel nézett rám - Amiről Angie nem tud! - hangsúlyoztam a fontosabb részeket - Ma kiszedik belőlem de valószínűleg kemoterápia kellesz ami minimum egy hónap. Lesz olyan hogy el kellene jönni értem. Megtennéd te hogy két hét múlva elhozol onnan? - reméltem hogy igent mond. - Igen. Mióta tudod? Angienek miért nem mondod el? - a kérdései jogosak voltak. - Tegnap voltam a klinikán és ma már kaptam időpontot. Nem akarom hogy Angie aggódjon végre boldog és túltette magát a veszteségen. Beleőrülnék ha megint  olyan állapotba kerülne. - belegondolni is rossz volt hogy a nő akit szeretek miattam szenvedjen. - A feleségednek szerintem joga van tudni erről a dologról de te tudod. Sok sikert, majd hívlak. - vállba veregetett aztán vissza mentem Angiehez. Békésen aludt, óvatosan bemásztam mellé az ágyba, egy puszit nyomtam a fejére aztán magamhoz karoltam. Próbáltam vissza aludni kevés sikerrel, így kimásztam az ágybból fogtam egy papírt és egy tollat és írtam egy levelet Angienek. Beletettem a táskámba amit viszek, hogy ha nagy a baj ezt odaadja valaki a feleségemnek. Másfél óra múlva kisfiam és a kislányom rohantak be a szobába. - Ssss! - szóltam rájuk mielőtt ránk ugranak. A gyerekek megszeppenve álltak az ágy előtt. - Gyertek. - az egyik kezembe Ru volt a másikban pedig Valeria, igy mentem át velük a gyerekszobába. Fél óra játszás után át mentem a táskámért a szobámba. - Angie, édesem ébredj. - simogattam meg az arcát majd egy apró csókkal is megleptem. - Jó reggelt - motyogta majd szemét megdörzsölve felült az ágyon. - Jó reggelt gyönyörű. - rá mosolyogtam miközben kivettem a tincseket az arcából, így láttam ahogy elvörösödik. - Mennem kell. - hüvelyk ujjamat le-fel mozgattam a #járom% csontján. - Szeretlek. - az arcán lévő kezemre helyezte kezét majd egy szenvedélyes csókkal búcsúztunk el egymástól.

25
március
Germangie 192

Van egy személy aki nagyon sokat segített és segít is nekem a mai napig. Mindig meghallgat és felderít❤ Nagyon szeretlek és remélem hogy 03. 26.-án fantasztikusan érzed magad a szülinapodon❤❤ Nagyon Boldog Születésnapot!

 

Két fájdalmas hónap telt el azóta hogy elvesztettem kislányomat. German mindenben mellettem áll amiben csak kell, így azt hiszem könnyebb átvészelni ezt az időszakot, ami érzem hosszú lesz. - Mindenki kész? - üvöltött Bex a kocsiktól. - Igen, is kapitány. - a stáb szinte egyszerre ordított vissza. - Bex el ne merd kezdeni mert a vörös hajadat kiszőkítem. - kiabáltam  neki mielőtt folytatja a Spongyabob dolgot. Miután le ellenőriztünk minden cuccot bepakoltunk a kocsiba és elindultunk az aqua parkba. Ahogy odaértünk megvettük a jegyeket majd kerestünk egy helyet ahová letudunk pakolni. Levettem a gyerekekről a ruhát aztán a stáb gyerek lelkűbb embereivel, azaz, Rebbecaval, Colinnal, Seannel és Jeniferrel indultak el eleinte a csúszdákhoz de kislányom meggyőzött mindenkit hogy menjenek velük így rajtam és Germanon kívül mindeki beállt a kígyózó sorba. Én kifeküdtem egy napozóágyra és a hasam süttetése tűnt a legjobbnak. - Angie, gyere találtam egy nyugis helyet. - húzott fel a fekhelyemről German. - De én olyan jól elvoltam. - hisztiztem. - Gyere, jó lesz hidd el. - nyomott egy puszit a fejemre majd a benti részre mentünk. Az egész üres volt a meleg miatt, mivel nyáron mindenki a kinti részen van. Én mosolyogva vettem tudomásul hogy a miénk az egész belső tér, majd egy apró csókot leheltem párom szájára ő pedig felvett a karjaiba. - Na gyere. - a medence szélére sétált velem nekem pedig kezdett leesni a dolog, hogy mit akar. - German Castillo, ne merészeld! - kiabáltam de már késő volt mivel bele ugrott a medencébe velem együtt. Rengeteg vizet nyeltem mivel én akkor nyitottam ki a számat amikor  szinte a vízbe érkeztünk. Esküszöm a Föld nem hord a hátán még egy ilyen szerencsétlent mint én. Miközben kiköhögtem az össze vizet Germant hallgattam ahogy bocsánatot kér és hogy nem akarta. - Nincs semmi baj, jól vagyok. De ha egyszer azt mondom hogy ne merészeld, akkor ne merészeld. - emeltem fel mutató ujjam. - Vettem. - mosolygott majd nyomott egy csókot a számra. A nap nagy részét kettesben töltöttük bent a fedett részben. - Én gondolkoztam. - törte meg a kényelmes csendet közöttünk férjem. - Min? - mosolyogva fordultam felé. - Angie, tudom hogy te nem akarod de...megpróbálhatnánk. Én nagyon szeretnék még egy gyereket. - és nekem itt főtt fel az agyvizem. - Nem, nem, nem és nem. German nem fogok még egy gyereket elveszteni mert azt a fájdalmat nem élem át újra! - hangosabb hangerővel kezdtem bele de a végére lecsökkentettem azt. - Nem bírnám ki...sajnálom. - gurult le egy könnycsepp az arcomon. - Ne feltétlenül veszítenéd el. Már van kettő akik egészségesek és életerősek, mennyi az esélye hogy a következőt elveszítjük?- reménykedve nézett rám de én nem bírtam rá nézni. - Sajnálom. -még több könnycsepp szalad végig arcomon. - Nem mondom hogy nem áll jól a sírás, de én kérem vissza a mosolyodat. - nyomott egy puszit a fejemre majd magához húzott. - Akkor csukd be a szemed, mert most nagyon nem mosolygok.  - dünnyögtem majd 10 perc után megnyugodtam és kimentünk a szabad területre. Örömmel vettem tudomásul hogy kisfiam, a kis Maguire és a kis Charming kíséretében járkál az álmok világában és szerencsére 2 épp elméjű ember - Emilie és a férje - vigyáznak rájuk. Amint Valeria meglátott rögtön letámadott minket. - Anya, apa, csúszdázzatok velem, kérlek!! - úgy ugrált előttünk mint aki benyomott két liter kávét. - Sean, mit adtatok neki? - karba tett kézzel néztem Colinra és Seanre, valahogy éreztem hogy ők a felelősök. - Fagyit.... - majd vissza emeltem a tekintetemet lányomra. - Kicsim milyen fagyit ettél? - mosolyogtam rá. - Megállni. - szóltam hátra a fiúknak akik szökésnek eredtek. - Hát ilyen szép rózsaszínű volt aztán megettem a felét és Sean elvette tőlem mert azt mondta hogy ebben valamilyen hell van - gondolkozott vissza miután felvettem a karomba és már nem tudott ugrálni. - Ti energia italos fagyit vettetek egy 7 éves kislánynak?! - csattant fel férjem mire a körülöttünk lévő emberek 75%-a felénk fordult. - Ti megőrültetek??! - halkan kiabáltam velük, amit bevallom eddig nem hittem hogy lehetséges de épp ezt csináltam. - Azt mondta rózsaszínű fagyit szeretne, rámutatott az energia italosra de a táblája a fagyi hegy mögött volt és miután megette a háromnegyedét akkor rakta ki a fickó hogy hell ízű energia italos fagylalt. Azután elvettük tőle. - védekezően tették fel a kezüket és ahogy én közeledtem feléjük ők úgy hátráltak. - Ha nem fog este aludni ti ketten lesztek fent vele, és ajánlom hogy csendben legyetek és hogy próbáljátok meg majd elaltatni. - a többiek síri csendben figyelték vitánkat aztán Lana és Bex mellém álltak. - Szerintem menjünk csúszdázni mielőtt kinyírod az esti bébicsőszeidet. - simogatta meg a hátam Lana. - Jó ötlet. - szólalt meg kislányom. - Hosszú lesz ez a nap.  - fogtam a fejemet majd beálltunk a hosszú sorba. Egészen zárásig maradtunk és kislányom még mindig nem volt fáradt. Este kilenc órára értünk haza. Persze a fiúk aludtak amíg Valeria tombolt. - Kicsim mit szólnál ahhoz ha a ma estét akkor Seannel és Colinnal töltenéd? - kérdeztem kislányomat miközben egy ördögi vigyort címeztem a fiúknak. - Okés! Gyertek nagyon sok barbie-m van. - hangsúlyozta ki a nagyon szót. - Jó szórakozást. - vigyorogtam rájuk majd bevonultak kislányom birodalmába. Férjem ez idő alatt be rakta az ágyába kisfiamat én pedig a zuhanyzóba mentem hogy lemossam magamról a rengetek klóros vizet. Amint túlestem a forró zuhanyon bebújtam férjem mellé az ágyba és legközelebb már csak reggel keltem fel. Amint kinyitottam a szemeimet férjem felé fordultam aki még békésen aludt. Óvatosan megpusziltam az arcát majd felöltöztem, majd átmentem a gyerekekhez. Kislányom csodák csodájára aludt, kisfiam viszont ébredezett így mielőtt elkezdődött volna a 3. világháború azzal hogy Valeria felébredt karomba emeltem kisfiamat és a nappaliba igyekeztem vele. - Aludj még kicsim, korán van. - sétálgattam vele hátha elalszik a karomban, de éreztem hogy erre már nincs esélyem. - Kérek kakaót. - motyogta félálomban Ru majd a konyhába siettem, ahol találtam 4 embert félig álomban és egyet teljesen ébren. Kicsimnek gyorsan megcsináltam a kakaót majd a bögrébe helyeztem a zöld szívószálat majd kisfiam fejét mellkasomon pihentette én pedig leültem a lányokhoz.   Lana megakarja lepni Seant a születésnapján, így már korán reggel a mi konyhánkba volt Bex, Lana, Em, Jen és Ginni. - Angie van kávé? - ült le az asztalhoz Jen aki még szinte álmodott. - Öntök mindenkinek. - állt fel Lana majd elénk tette a csészéinket.

* Lana szemszöge *

- Szóval mi a mai program? - kortyolt bele a frissen főzött kávéjába Emilie. - Kellene egy hatalmas torta és Sean kedvenc ételei. Ír póréhagyma leves, helyi almás pite és marha steak. A többit nem tudom mivel több kedvenc étele nincs. Úgyhogy a többit út közben majd kitaláljuk. - mosolyogtam, úgy téve mintha a menü elkészítése, pofon egyszerű lenne, főleg úgy hogy a felét még nem tudjuk mi lesz. - Mindenkinek van egy kedvenc étele. Családonként egy ételt mindenki leír és amelyiket Rugge megszavazza az lesz. - tette le a kiürített poharát az asztalra Bex akinek meglepő módon nem őrült ötlete támadt. - Jó lesz kicsim? - az ébredező kisfiú bólogatott majd ő is letette a bögréjét. Emilie hozott papírt és tollat majd mindenki leírt egy-egy ételt esetleg desszertet. Rugge három dolgot választott ki, természetesen a sajátos kedvenceit. Tiramisu, grillezett csirkemell rántott sajttal és gyümölcs leves. - Oké így mindenki tud majd enni mindenből. - jelentettem ki majd elővettem a lábasokat ameddig Angie lehozta a hozzávalókat. Ginni és Emilie csinálták a tiramisut, Bex, Angie és Jen az ír dolgoknak láttak neki míg én a grillezett csirkemellnek és a rántott sajtnak az elkészítéséhez készülődtem. Leghamarabb természetesen a tiramisu készült el így miután "anya és lánya" elkészítették a gyümölcs levest is. Nem sokkal később készültem el én is így már csak arra vártunk hogy a steak átsüljön és hogy kivehessük a pitét a sütőből. Miközben mi a konyhában tevékenykedtünk Rafael elrángatta apukáját a játszótérre így nem volt gondunk azzal hogy valamit megsejt. - Na hogy álltok? - sétált be az illatkavalkád kellős közepére German. - Egész jól. Van póréhagyma leves, gyümölcs leves, grillezett csirkemell, rántott sajt, steak, tiramisu és almás pite. Mindenkinek van a fogára való. - elégedett mosollyal ültem le a kanapéra a többiek pedig egy emberként követtek. - Örülök, viszont Sean és Rafa most indultak haza, öltözetek át ameddig én itt rendet rakok Joshsal és Colinnal. - German mögé sorakozott a takarító brigád mi pedig rohantunk átöltözni. - Elmondod végre mit kap tőled Sean? - faggatott barátnőm. - Nemsokára megtudod. - vigyorogtam. Amint megterítettünk és felraktunk egy hatalmas "Boldog Születésnapot!"  feliratot Sean és kis hasonmása be léptek az ajtón mi pedig egy emberként üvöltöttük hogy "meglepetés! ". - Boldog Szülinapot apa! - szorosan magához ölelte Rafael apukáját. - Köszönöm. - lágyan puszit nyomott a fejére majd jobban szemügyre vette a házat. - Isten éltessen! - mosolyogva sétáltam páromhoz majd hosszan megcsókoltam. Csókunk után a többiek is felköszöntötték az ünnepeltet. - Tudod hogy nem ünneplem a születésnapomat. - mosolygott Sean miközben magához ölelte ameddig a többi fiú behozták a nappaliba az asztalt. - Anya most már odaadhatjuk az ajándékokat? -  izgatottan nézett Angiere a kislánya ő pedig rám így én  egy apró bólintással jeleztem válaszomat. Mindenki átadta a különböző színekben pompázó ajándék dobozokat és Sean örömmel nyitogatta ki azokat kisfiával. Miután kibontották az ajándékokat a gyerekeket leraktuk aludni. - Köszönöm szépen. - mindenkinek megköszönte majd leültünk elfogyasztani az ételeket. Az ünnepelt legjobban az ír ételeknek örült, amit persze meg is értettünk hisz már régóta nem jutott haza a szüleihez. - Lana - barátnőm intett hogy beszéljünk négy szem közt majd elvonultunk - Mikor érnek ide a szülei? - halkan beszélt hogy még véletlenül se halljanak meg minket. Mielőtt válaszolhattam volna megszólalt a csengő mi pedig rohantunk az ajtóhoz. - Szia, biztos te vagy Lana, örvendek. - mosolygott Angre valószínűleg Sean édesanyja majd kezet nyújtott. - Jó napot, én Angie vagyok Lana barátnője. - lökött kicsit előrébb Angie hogy végre megismerjem a férjem szüleit. - Szia, szólítsd Mrs. M-nek, úgy biztos könnyebb lesz. - kissé csalódottan vette le barátnőmről a tekintetét majd beljebb jött és így megláttuk Sean apukáját is. - Szia, szólíts nyugodtan papának. - mosolygott majd finoman megölelt - Tudtam hogy a fiamnak jó ízlése van. Lana te gyönyörű vagy. -  kedvesen mosolygott Mr. Maguire, ami nagyon megnyugtató volt miután a felesége csalódott bennem. - Jöjjenek Sean még nem tudja hogy jönnek, maguk a meglepetés. -egy mosoly libbent át az arcomon majd a konyha előtt megállítottam szülőket. - Sean, van egy meglepetésem. - férjem elé sétáltam ő pedig a derekamra helyezte a kezeit. - Még több? - lepődött meg majd lágyan megcsókolt. - Jöjjenek be. - Sean nem engedett el így kiáltottam a szüleinek ők pedig egy hatalmas mosoly keretében sétáltak be fiúkhoz. - Anya, apa! - finoman ölelték magukhoz Seant a szülei amit könnybe lábadt szemekkel néztem végig. Jó volt látni a boldogságát.  - Boldog Szülinapot!  - mosolyogtam férjemre körülbelül 10 perc után. - Ennél jobb születésnapot nem is lehetne. - hosszan megcsókolt - És még nem adtam oda az ajándékomat. - suttogtam két csók között majd már másodpercen belül elengedtük egymást. - Apa, miért ölelgeted a bácsit meg a nénit? - Rafael álmosan ballagott ki a gyerek szobából. - Apa? Ugye nem mondod komolyan hogy ettől a nőtől van gyereked. - dühösen emelte fel a hangját az anyósom miközben mindenki előtt kimutatta felém irányuló nem tetszését. - Anya! - dühösen emelte tekintetét párom édesanyjára. - Sean hagyd, - egy bizonytalan mosolyt mutattam a világnak miközben a megijedt kisfiamat aki mögém bújt az ismeretlen nő kiabálásától - Kicsim, ők a nagyszüleid. Ők apa szülei. - mosolyogtam rá, bár ő még mosolyom ellenére is félt. - Egyébként Sean előző házasságából van Rafael, mielőtt szívrohamot kap asszonyom. - nem vettem le kicsimről a tekintetem és leültem vele enni. - Drágám, mi bajod van Lanaval? - férje is mérgesen nézett Mrs. M-re.                                    - Semmi, inkább menjünk a hotelba. Kicsikém, majd holnap találkozunk. - adott egy puszit Sean arcára mindkét szülő majd elmentek. - Anya, ne aggódj legközelebb nem ijedek meg, és majd megvédelek. - mosolyogva emelte fel a fejemet kisfiam én pedig szorosan magamhoz öleltem. - Köszönöm kicsim. - nyomta egy puszit a fejére majd folytatta az evést. A buli hangulat teljesen elment így a barátaink is elköszöntek így csak mi maradtunk és a Castillo család. - Édesem, ne haragudj anyám miatt. - ült mellé Sean majd magához ölelt. - Semmi baj. Nem tetszhetek mindenkinek. - bizonytalanul mosolyogtam majd egy rövid csókot kaptam. - Lana, tőled mit kapott Sean? - ült le mellénk Valeria. - Még semmit de ideje megkapnia. - pöcköltem egy aprót az orrára majd lehoztam a dobozt a szobánkból. - Minden hónapban el kell mennem az orvoshoz de ezt te is jól tudod. - egy aprót bólintott - 3 hónapja azt mondta a doktornő hogy talán van egy kis esélyünk, így már hetente jártam hozzá hogy elősegítse a dolgainkat - láttam rajta hogy nem érti a dolgokat - és sikerült. Szerettelek volna boldoggá tenni és most úgy érzem sikerülni fog. - mosolyogtam majd átadtam a dobozt. Amint férjem kinyitotta a dobozt könnyekbe lábadt a szeme amit még én magam se hittem el majd szorosan megölelt és megpörgetett a levegőben. - Ez a legszebb ajándék amit valaha kaptam. - mosolygott majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolt. - Khmkhm... - hallottam ahogy barátnőm tudtunkra adta hogy a kicsik még jelen vannak így elengedtük egymást. - Na mit kaptál? - érdeklődött barátnőm majd Sean kiemelte a dobozból a pozitív terhességi tesztemet.